Az idei szamócaszezon végéhez közeledve érdemes figyelmet fordítani egy egyre gyakrabban felbukkanó, idegenhonos növényre, amely könnyen összetéveszthető a kedvelt erdei szamócával. Az indiai szamóca az 1800-as évek elején került Európába, eredetileg dísznövényként vagy talajtakaróként telepítették, mára azonban számos kertben vadon terjed. A növény őshazája Ázsia trópusi-szubtrópusi vidékein található, Afganisztántól Japánig, sőt Indonéziáig is előfordul. Bár esztétikus megjelenésű, különösen virágzáskor, érdemes kontrollálni terjedését, mivel könnyen kiszoríthatja az őshonos növényfajokat, köztük a valódi szamócafélék állományát is.

Az indiai szamóca és az erdei szamóca megkülönböztetése néhány egyszerű ismertetőjegy alapján lehetséges. Míg az erdei szamóca termése lefelé csüng, addig az indiai változat bogyói felfelé állnak. További különbség, hogy az erdei szamóca fehér virágot hoz, míg az indiai szamóca virágai élénksárgák. A növény szárai is jellegzetesek: merevebben, felfelé törekedve növekednek, szemben az erdei szamóca lágyabb, földig csüngő hajtásaival.

A közhiedelemmel ellentétben az indiai szamóca nem halálos méreg, bár fogyasztása nem ajánlott. Az Egyesült Államokban végzett dokumentált vizsgálat szerint, amely 1985 nyarán és őszén bejelentett eseteket dolgozott fel, a növény termésének fogyasztása után a legtöbb esetben nem jelentkeztek tünetek. A kutatásban szereplő 27 eset közül mindössze egy gyermeknél alakult ki csalánkiütés, ami antihisztamin hatására megszűnt.

A tanulmány szerint a legtöbben legfeljebb három bogyót fogyasztottak, és 26 páciensnél egyáltalán nem jelentkeztek panaszok. Ugyanakkor a kutatási adatok hiányossága miatt nem zárható ki, hogy extrém nagy mennyiség (1 kg feletti) elfogyasztása esetén súlyosabb tünetek is felléphetnek. Az indiai szamóca termésének íze jellegtelen, élvezeti értéke nincs, így ritkán fordul elő, hogy valaki nagyobb mennyiséget fogyasztana belőle. A növény egyéb részei ugyanakkor gyógyászati célokra alkalmazhatók: levelei fertőtlenítő, alvadásgátló, vértisztító és lázcsillapító hatással rendelkeznek, összezúzva pedig borogatásként használhatók kelésekre és rovarcsípésekre.

Szakértők azt javasolják, hogy kisgyermekes háztartásokban kerüljük a növény telepítését, és tanítsuk meg a gyerekeknek, hogy nem minden ehető, ami finomnak látszik. Az erdőben vagy mezőn sétálva különösen fontos az óvatosság, hiszen az indiai pimpó csábítóan piros bogyói könnyen megtéveszthetik a gyanútlan szemlélőt.