A különféle vadászható vadfajok által okozott kár meghatározásánál fontos elkülönítenünk két területet, ahol a vad károsítani tud. Noha a csemetekertek a legtöbb esetben be vannak kerítve, és jóval több védelmet élveznek, mint a már területre kikerülő csemeték, még így is előfordulnak komoly károkozások. Ezeknek legfőbb elkövetői a mezei nyulak, fácánok és az őzek. Hiába a gyakori emberi jelenlét, vagy a kutyás őrzés, a kártétel még így is jelentős lehet, hiszen viszonylag kis területen jelentős árbevételt generáló növénykultúra található. A csemetekert esetében gondot okoz az elvetett, apró magok madarak általi felcsipegetése, amely ellen egyszerű fátyolfólia takarással védekezhetünk, vagy akár a vetés disznó általi kitúrása. Nagyvadfajok könnyűszerrel kitaposhatják a vetést, lecsipegethetik a csúcsrügyeket, megrághatják a friss hajtásokat vagy lehánthatják az anyanövények kérgét. A csemetekertben okozott kár esetében inkább beszélünk mennyiségi, mint minőségi kártételről, hiszen bármennyire is védtelennek tűnnek a csemeték, suhángok, a károsítás mértékétől függően könnyűszerrel képesek regenerálódni. Ugyanakkor a minőségük és a fejlődésük mértéke elmaradhat az egészséges társaikétól.

Hegyvidéki területeken problémákat okozhatnak a talajban okozott károk, melynek következtében valamiféle talajromlás következik be. Ezek mind a vad természetesen élőhelyhasználatából erednek. Vegyük például a muflont, aki előszeretettel használja a meredek domboldalakat, kavicsos sziklaszirteket pihenésre, táplálkozásra, melynek eredményeként elősegíti a víz és talajerózió bekövetkezését. Hiszen az álladóan mozgatott talajon, aligha marad meg bármiféle növény. Ezáltal nincs, ami megkösse a talajt, vagy lassítsa a víz útját.

A tételes felsorolást kezdjük talán a már említett muflonnal (Ovis gmelini musimon). A muflon táplálkozása során jelentős mértékben fogyasztja a cserjeszintben előforduló cserjék és a számára elérhető magasságban található csemeték hajtásait, rügyeit. Ezen felül előfordul a makkfelszedés is. Károkozása a többi nagyvadfajétől jelentősen nem elkülöníthető.

Annál említésre méltóbb vadfaj a vaddisznó (Sus scrofa). Az erdei vadkár kapcsán talán a legjelentősebb kárforma a makkfelszedésből vagy a már elvetett makkok kitúrásából ered, melyre a legtöbb esetben a szakemberek előre fel vannak készülve és villanypásztorral, vagy kerítéssel kiegészítve védik azt. Ezen felül előfordulhat még a taposási kár, melynek során kitapossa az elültetett csemetéket, vagy kihúzza és megrágja azokat. Egyedi, ugyanakkor mégsem számottevő kártétele a vaddisznónak az „agyarfa” használata, ami a legtöbb esetben a fenyőfajokat érinti. Ezeket addig használja folyamatosan, ameddig az adott egyed ki nem pusztul. Ezeket érdemes meghagyni, hiszen tradicionális, generációk óta használt helyek lehetnek ezek, ahová időről időre visszatérnek. Így ennek az egynek a meghagyásával védhetjük a többit mindaddig, ameddig az agyarfa teljesen ki nem pusztul. Gyakran található a közelében dagonya is.

Az síkvidéki területeken leggyakrabban előforduló vadfaj az őz (Capreolus capreolus), melynek számos károkozási formája ismert. Pákosztos jószág lévén, legfőképp a csúcs és oldalrügyek lecsipegetésével rontja a csemeték minőségét, a friss hajtások megrágásával károsítja az erdőt. Mindezeken túl ismeretes, hogy a bakok territoriális viselkedést mutatnak, ami azt jelenti, hogy egy-egy általuk preferált területet napi rendszerességgel körül járnak, jelölnek és védenek. Ennek eredményeként az egyes faegyedek állandó külső behatásnak vannak kitéve. Folyamatosan hántja a kérget, akár kipusztulásra is ítélve az adott növényt. Ezen felül az agancstisztítás következtében agancsfenési és kéregverési kár keletkezhet, javarészt a vékonyabb fákon.

Gímszarvas (Cervus elaphus) erdei károkozása a legjelentősebb az erdőkben. Nemcsak egyedszáma, de testméretei miatt is. Hasonlóan az őzhöz, ők is a rügyek és fiatal hajtások elfogyasztásával okozzák a legnagyobb problémát. Jelentős mértékben fogyasztja a gyenge akácsarjakat, főként agancsfelrakás idején aszályos időszakokban. Mivel testméreteikből adódóan különféle magasságokban károsítanak a különféle vadfajok , így ez lehet az egyik meghatározási szempont. A makkfelszedés a gímszarvasra is jellemző, illetve a szakemberek megfigyeltek még egy különleges károkozást, melyre magyarázatot még nem találtak, ez nem más, mint ősszel a mesterséges erdősítésekben csemetekihúzással okozott kár, ami már csak ezért is érdekes, mert ebből a szarvas rendszerint nem fogyaszt. Milliós kártételt is eredményezhet az erre a vadfajra olyannyira jellemző hántáskár, ami a fák kérgének lehántásával képződik. Ebben az esetben, ha a hántás a törzset maximálisan körbe éri, a fa elpusztul. Illetve az agancstisztítás következtében gyakran előfordul a vékonyabb, gyengébb egyedek törése, kérgüknek, ágaiknak leverése, lefenése.

Ezek a károkozások mérsékelhetőek az adott terület bekerítésével, a megfelelő téli etetéssel, Megfelelőnek nevezhető az, amikor az etető elhelyezésével elvonjuk a vadat az adott vadkárveszélyes területről. A károkozás mértékét sajnos növeli az agancslevetési időszakban bekövetkező zavarás, amikor a szarvasok akár több százas rudlikba verődve csapatosan táplálkoznak, taposnak. Nem véletlenül tiltott tevékenység az illegális agancsgyűjtés. A dámszarvas (Dama dama) károkozása hasonló a gíméhez vagy éppen az őzéhez. Testméreteinek köszönhetően főként a cserjeszintben károsít. Vadvédelmi kerítésekkel, villanypásztorral és a már fentebb említett elvonó etetéssel védekezhetünk ellene.

Az apróvadfajok főként a csemetekertekben, gyümölcsösökben okoznak kárt. A fácán például a már említett magfelcsipegetéssel, kikaparással. Ugyanakkor károkozása egyértelműen nem elkülöníthető a különböző nem vadászható madárfajok által okozott károktól.

Mezei nyúl (Lepus europaeus) kártétele főként a fiatal fák kérgének lehántásában, a rügyek kivakításában és a zsenge hajtásvégek megrágásában mutatkozik meg, amely azonban alig elkülöníthető a jóval ritkábban előforduló üregi nyúl károkozásától. A nemesnyár ültetvényekben kártétele azért is jelentős, mert a kéregrágás következtében sebkapukat nyit a fán, ami bekorhadáshoz és másodlagos károsítók által okozott minőségromláshoz vezethet jelentősen rontva ezzel a későbbi rönk minőségét. Gyakran egyedi, törzsenkénti hálós védelemmel védekeznek ellene, de előfordul a lenti részeken sűrűbb kerítéssel védett területek teljes bekerítése is. Területhű állat, ezért gyakori riasztása, az állandó zavarás ellenére is gyakran kötődik territóriumához, ezért előfordulhat, hogy a kilövés vagy a befogás és eltelepítés lehet az egyetlen megoldás.