A hazai nagyvadfajok - így a gímszarvas, dámszarvas, őz, muflon és vaddisznó - állománynagyságát elsősorban az élőhelyi adottságok, vagyis a környezeti tényezők határozzák meg. Ezek a fajok jellemzően erdős területekhez kötődnek, amely élőhelyek jól körül határolhatóak a hazai tájhasználati viszonyok között. Kivételt képez leginkább az őz, amely részben eltávolodott a nagy összefüggő erdőktől, azonban a többi faj - különösen a gímszarvas és a vaddisznó - létfeltételeit az erdők struktúrája és eltartóképessége határozza meg.

A természetes vadeltartó képesség - vagyis az adott élőhelyen elérhető természetes táplálék mennyisége és minősége - döntően befolyásolja a fajok megtelepedését, szaporodását és hosszú távú fennmaradását. A szarvasfélék elterjedése földrajzilag is jól elkülöníthető, amit a populációdinamika ismert törvényszerűségei is alátámasztanak.

Milyen területeket preferál a vad?

Az Alföld keleti részének tölgy-kőris-szil ligeterdei például megfelelő cserjeszinttel rendelkeznek. Hasonlóan kiváló élőhelyet nyújtanak a középhegységi cseres–gyertyános és kőrises elegyerdők (pl. a Pilis, Cserhát, Bakony térsége), a dél-zalai erdők, a nagybereki nádas-erdősávos mozaikterületek, valamint a Duna ártéri, buja aljnövényzetű ligeterdei. Ezek mind fontos szerepet töltenek be a nagyvadállomány fenntartásában.

Az őz - alkalmazkodóbb viselkedésének köszönhetően - egyre inkább elhagyta a nagy kiterjedésű erdőségek magterületeit, míg a vaddisznó továbbra is ragaszkodik a sűrű cserjeszintű, bozótos, illetve nádas élőhelyekhez. Ugyanakkor a vaddisznó kiválóan alkalmazkodik a kisebb léptékű élőhelyi változásokhoz, és ma már olyan területeken is megtelepszik, ahol korábban nem volt jelen.

A nagyvadállomány hosszú távú fenntarthatóságát a környezeti tényezők változásai - például a gazdálkodási formák átalakulása, a monokultúrás mezőgazdaság térnyerése vagy a földhasználat jogi viszonyainak változásai - jelentősen befolyásolják. Ezek mellett a másodlagos hatások, mint a vadállomány túlszaporodása vagy az élőhelyek eltartóképességének csökkenése, komoly problémát okoznak nemcsak a vadgazdálkodók, hanem a környező mezőgazdasági üzemek számára is.

A vadföldek létesítésének szempontjai

Az intenzív vadföldgazdálkodás megkezdése előtt a vadgazdálkodási egységeknek átfogó elemzést kell végezniük. Elsődleges szempont a potenciálisan bevonható területek felmérése, különös tekintettel a még be nem erdősült, illetve erdősítésre nem alkalmas földterületekre. Emellett célszerű figyelembe venni a hagyományos bőgő- és vadváltóhelyeket is, mivel ezek térbeli adottságaik révén természetes kiindulópontjai lehetnek a vadföldek kialakításának.

Régi bőgőhelyek hasznosítása

A bőgőhelyek első pillantásra ideálisnak tűnhetnek vadföld kialakítására. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ezek a területek leginkább a gímszarvas párzási időszaka, a bőgés alatti küzdelmek színterei, így mire a vadföldek tápláléktermő szerepét betölthetnék, a növényállomány gyakran már le van taposva. Emellett vadászati szempontból sem etikus, ha az elejtések közvetlenül a vadföldön történnek. Célszerűbb tehát a vadföldeket a bőgőhelyek közelében, de nem azok közvetlen területén kialakítani.

A kettős hasznosítású területek (pl. bőgőhely mellé telepített füvesherés vadlegelő) jól kiegészíthetik egymást, és együttesen biztosíthatják a vad számára a szükséges táplálékot és zavartalan tartózkodási helyet.

Vadföldek a vadváltóhelyek közelében

Ha a vadföldeket a vadváltók közelében helyezzük el, kiemelten fontos, hogy vadmozgási útvonalakhoz, azaz a vadváltókhoz közel helyezkedjenek el. Ha ez nem teljesül, a vad gyakran inkább a környező mezőgazdasági területeket, vetéseket részesíti előnyben a számára kevésbé ismert vadföldekkel szemben. Ez elkerülhető, tehát ha azok helyét az állomány szokásos mozgásirányaihoz és pihenőhelyeihez igazítjuk.

Rontott erdők hasznosítása

Számos nagyvadas társaság területén találhatóak rontott erdőrészek – olyan állományok, amelyek valamilyen károsodás (pl. talajromlás, rovarkárosítás, betegségek) következtében elveszítették természetes értéküket. A teljesen degradált, alacsony életképességű faállományokat korábban erdősítési céllal cseréltek le, ám bizonyos esetekben érdemes ezek átalakítását vadfölddé megfontolni, a hatályos jogszabályok figyelembevételével.

Külön kategóriát képviselnek az úgynevezett „örökös cserjeszinttel” rendelkező visszarágott erdők, például a cseres vagy kőrises állományok, amelyek aljnövényzete rendszeresen visszarágásra kerül. Ezeket az állapotuk ellenére nem kellene felszámolni, mivel kiemelkedő táplálékforrást biztosítanak a téli és kora tavaszi időszakban. Hiszen a bokrok és cserjék rügyeit előszeretettel fogyasztja a vad.

Amennyiben azonban olyan degradált állományról van szó, amely már túlfejlődött a vad táplálkozási szintjén (azaz „kinőtt a vad szája alól”), és gazdasági vagy ökológiai értéke nincs, célszerű vadfölddé alakítani - természetesen csak akkor, ha a többi feltétel is adott. Az ilyen típusú vadföldeket az állomány rendszerint jól hasznosítja.