A sekélyen felaprózott váztalajok jellemzően eróziós eredetű, vízmosásos területeken képződnek. Ezek a talajok sem mezőgazdasági művelésre, sem vadföldek kialakítására nem alkalmasak. Ezzel szemben a mélyen felaprózott váztalajokon már előfordulhatnak gyomok és különböző fűfélék, így korlátozottan, de megkezdhető rajtuk az úgynevezett „túrókukorica” vetése. Ez a korábbi gyakorlat azt jelenti, hogy hektáronként 300-400 kg kukoricát szórnak ki durván előkészített talajra, majd ezt sekélyen a földbe dolgozzák. Elsősorban olyan területeken alkalmazták, ahol gyakori a vaddisznó előfordulása, mivel az állatok a kukoricát keresve rendszeresen túrják a talajt. Ez hosszabb távon elősegíti a gyomok, különösen a tarack, visszaszorítását, és a talaj fokozatos javulását eredményezheti.
De mi a helyzet a különféle talajtipusokkal?
A sötét színű erdőtalajok közé tartozó humuszos karbonáttalajok már alkalmasabbak vadföldgazdálkodásra. Ezek jellemzően domboldalakon helyezkednek el, így különösen érzékenyek az erózióra. Ennek megelőzése érdekében érdemes fehérherét vagy füveshere-keveréket vetni, bár a magas kalcium-karbonát (CaCO3) tartalom miatt száraz időszakban fennáll a növények kisülésének veszélye.
A fekete rendzinatalajok humuszban gazdagok, jó vízmegtartó képességgel rendelkeznek, és megfelelő CaCO3-tartalmuk miatt ideálisak csicsóka, borsó, napraforgó, rozs és zab termesztésére. A barna rendzinatalajok szintén jó vályogtalajok, különösen alkalmasak a sekélyen gyökerező takarmánynövények - például a rozs, zab, repce vagy borsó - számára.
A barna erdőtalajok, mint podzolos jellegű, gyengén savanyú kémhatású és humusztartalmú talajok, közepes színvonalú vadföldgazdálkodásra alkalmasak, különösen akkor, ha 1–2 évente zöldtrágyázással javítjuk őket. Az agyagbemosódásos barna erdőtalajok jó szerkezetű, könnyen művelhető vályogtalajok, amelyek azonban hajlamosak nagy esőzések idején a kilúgozódásra, száraz időben pedig a porosodásra. Ezeken a talajokon gabonafélék, repce, cirok és pázsitfüvek sikeresen termeszthetők.
Az agyagtalajok kiemelkedő, 2-4 százalékos humusztartalommal rendelkeznek, és mezőgazdasági, erdészeti, illetve réti változataik kiváló alapot nyújtanak a vadföldgazdálkodáshoz. Művelésük azonban nehézkesebb. A homok- és szikes talajok ezzel szemben kevésbé alkalmasak vadföldként való hasznosításra. Ugyanakkor a homokos vályogtalajok sokoldalúan felhasználhatók, és számos takarmánynövény termesztésére alkalmasak.
Külön figyelmet érdemel a hegyvidéki vadföldek esetében az alapkőzet mélysége. Sekély termőréteg esetén a mélyművelés nem alkalmazható, ilyenkor a tápanyag-utánpótlás nehezített, mivel a műtrágya egy része az alapkőzetbe szivárog. Az ilyen helyeken a zöldtrágyázás jelentheti a legjobb megoldást, amely egyszerre növeli a szervesanyag-tartalmat és csökkenti a kimosódás kockázatát.
A humusztartalom kulcsszerepet játszik a talaj termőképességének fenntartásában. A humusz színe alapján is tájékozódhatunk: a sötétbarna vagy fekete szín humuszban gazdag talajra utal, míg a világos árnyalatok humuszhiányt jeleznek. A talajban kétféle formában található: a tartós, nehezen lebomló természetes humusz, valamint az évente megújuló táphumusz, amelyet rendszeresen pótolni kell. A humusz kizárólag a szerves anyagok talajbeli lebomlása útján keletkezik, így ennek utánpótlása döntően növényi maradványokon, főként zöldtrágyán keresztül történik. A jól humuszos, mésztartalmú talajok kiválóan alkalmasak pillangós takarmánynövények termesztésére, és a műtrágyák hatása is eredményesebben érvényesül bennük. A vadföldek optimális humusztartalma 2,5–4% között mozog - ennek fenntartása elengedhetetlen a jó hozam eléréséhez.
Mit kell tudnunk a talajunkról, hogy a legtöbbet adhassuk neki?
A talaj tápanyag-ellátottságának és kémhatásának rendszeres vizsgálata szintén alapfeltétele az okszerű vadföldgazdálkodásnak. Legalább 4-5 évente szükséges tápanyagmérleget készíteni, figyelembe véve az adott terület talajtani adottságait és a termesztendő növények tápanyagigényét. A nitrogén (N), foszfor (P) és kálium (K) mennyisége, valamint a talaj pH-értéke meghatározza, hogy milyen műtrágyaadagolás szükséges. A növények számára leginkább nitrát (NO3) formájában felvehető nitrogén különösen fontos a fehérjeszintézis szempontjából. A pillangós növények elősegítik a talaj nitrogénellátását, de ezek vetése előtt célszerű talajoltással biztosítani a megfelelő baktériumflórát.
A talajba kerülő növényi maradványok lebontásához a mikroorganizmusok nitrogént is igényelnek. Ha a szerves anyag nitrogéntartalma alacsony - például szalma vagy gyökérmaradvány esetén - nitrogénéhség alakulhat ki. Ilyenkor a mikrobák a növények elől veszik el a nitrogént, ami gátolja a növekedést. Hasonló jelenség figyelhető meg akkor is, ha a műtrágyázás során a nitrogén és foszfor aránya nem megfelelő.
A foszfor, amely a fehérjeképzésben és a gyökérfejlődésben játszik szerepet, a talajban különböző foszfátformákban fordul elő. Ideális esetben a foszfor-pentoxid (P2O5) koncentrációja a nitrogéntartalom egyötödének felel meg. A kálium (K2O), mely a növények szénhidrát-anyagcseréjét szabályozza, legalább kétszerese kell legyen a foszfortartalomnak, különösen gyökér- vagy gumós növények, illetve pillangósok termesztése esetén. Végül, a talaj kémhatása - azaz pH-értéke - szintén jelentős hatással van a növények fejlődésére. A legtöbb növény semleges kémhatású talajt kedvel, míg a savas vagy lúgos kémhatás akadályozhatja a tápanyagfelvételt. A savas talajok, különösen a véghasználatú erdők letermelése után hátramaradt területek, meszezéssel javíthatók.
Összességében elmondható, hogy a vadföldgazdálkodás sikere nagymértékben függ a talajtani adottságok részletes ismeretétől és az azokhoz igazított művelési, tápanyag-utánpótlási gyakorlatoktól. A humusztartalom fenntartása, a helyes növényválasztás és a szakszerű trágyázás együttesen biztosítják a termelés fenntarthatóságát és eredményességét.
