A szárazra került part menti köveken százával láthatók az elpusztult, egykor a víz alatt szilárdan rögzült kagylók üres héjai, a tófenéken pedig helyenként egybefüggő kagylóturzások alakultak ki. A visszamaradt héjak pontosan megmutatják, meddig ért korábban a víz, ugyanakkor jól szemléltetik, milyen veszélyt jelent a kiszáradás a helyhez kötött vízi élőlényekre. A Balatoni Limnológiai Kutatóintézet (BLKI) és a toruni Nicolaus Copernicus Egyetem szakemberei azt vizsgálták, miként reagál a drasztikus környezeti változásokra – a kiszáradásra és az iszapba temetődésre – a tó két meghatározó inváziós faja, a kvaggakagyló és a vándorkagyló. A kutatás rámutatott, hogy az eltérő alkalmazkodóképességük miatt más-más környezetben kerülnek lépéselőnybe.

A kísérletek során kiderült, hogy a kvaggakagyló sokkal ügyesebben küzdi fel magát a felszínre, ha finom üledék temeti be. Ez a tulajdonsága a mélyebb, iszaposabb területeken biztosít számára egyértelmű előnyt. Ezzel szemben a vándorkagyló jóval szívósabb, hiszen lényegesen tovább marad életben a vízből kiemelve vagy az üledék alatt, a vízszint apadásakor pedig aktívabban húzódik a mélyebb vizek felé. A túlélési esélyeket mindkét faj esetében jelentősen javította, ha az aljzat durvább szemcséjű volt.

Az eredmények alapján a vándorkagyló sikeresebben képes alkalmazkodni a sekély, köves, szélsőségesebben változó és időnként kiszáradó partszakaszokhoz, míg a kvaggakagyló a tó belsejében, az iszapos mederfenéken dominálhat. A vízszint-ingadozás tehát nemcsak az egyes példányok sorsát pecsételi meg, hanem folyamatosan alakítja a két faj közötti küzdelem kimenetelét, ami közvetlenül befolyásolja a Balaton biológiai egyensúlyát.

A címlapkép csak illusztráció.