A növényi hódítók offenzívája
Magyarországon a legnagyobb ökológiai gondokat olyan idegenhonos növényfajok okozzák, amelyek elszabadulva, természetes ellenségeik hiányában képesek óriási, egynemű állományokat képezni, elszegényítve az adott területen a hazai flórát. Az Észak-Amerikából származó selyemkóró (Asclepias syriaca) az egyik legjelentősebb hazai gyomnövény. A 18. században takarmánynövényként és méhlegelőként telepítették be, ám mára tömegei okoznak gondot a mezőgazdaságban és a természetvédelmi területeken egyaránt. Évente óriási mennyiségű, messzire repülő magja segíti agresszív terjedését.
Szintén Észak-Amerikából érkezett a sárga virágú kanadai aranyvessző (Solidago canadensis), melyet dísznövényként ültettek eleinte, de elvadult és invazívvá vált.
A folyópartok, ártéri erdők és a városi környezet terjeszkedő hódítója a Kelet-Ázsiából származó japán keserűfű (Reynoutria japonica). Ez a faj különösen nehezen irtható rizómás gyökérrendszerével nem csupán a biodiverzitást veszélyezteti, de mély gyökereivel az épített infrastruktúrában is jelentős károkat okozhat. Erdészeti szempontból vegyes a megítélése az Észak-Amerikai akácnak (Robinia pseudoacacia). Bár gazdaságilag értékes, jó mézelő, és a talajmegkötésben is szerepet játszik, a hazai erdőkben rendkívül agresszíven szorítja ki az őshonos, lassabban növő fafajokat, például a tölgyet. Hasonlóan problémás az ártéri területeken az erdészeti céllal telepített amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), amely kiszorítja a hazai kőrisfajokat, különösen a síkvidéken.
A gyorsan terjedő, bálványfa (Ailanthus altissima) pedig a városi környezetben, falakon, elhanyagolt területeken is képes megélni, akár az aszfaltot is feltöri. Hazánkban is megélnek a télálló kaktuszok, főként a fügekaktuszok (Opuntia) nemzetségbe tartozó fajok, mint a heverő medvetalpkaktusz (Opuntia phaeacantha) és a kolorádói medvetalpkaktusz (Opuntia humifusa) képesek kivadult kolóniákat kialakítani akár védett területeken, zavarva a helyi ökoszisztémát. Kiskunhalas környékén voltak olyan területek, ahol már kaktusz irtásba kellett kezdeni.
Az inváziós növények terjedését elsősorban az segíti elő, hogy új élőhelyükön nincsenek meg azok a természetes ellenségeik (kártevők, betegségek), amelyek fékeznék őket. A védekezés ellenük többnyire mechanikai irtással (gyakori kaszálás, gyökértörzs eltávolítása) és célzott kémiai védekezéssel történik, de a sikeres kontroll érdekében megelőző intézkedésekre és a magok terjedésének megakadályozására van szükség.
Pénzben mérhető károkat is okoznak
A természeti károk mellett az invazív fajok által okozott gazdasági károk is jelentősek. Ezek a költségek magukba foglalják a hozamcsökkenést, a védekezési beavatkozások árát, az infrastruktúrában bekövetkező károkat. A selyemkóró talán a szántóföldi területek legveszélyesebb, a kultúrnövényekkel vetélkedő gyomnövénye lett. A gyökérsarjakkal terjedő, agresszív növényt rendkívül nehéz kiirtani. Tömeges elszaporodása súlyos hozamcsökkenést eredményez. A védekezésre fordított növényvédőszeres (kémiai) kezelések és a szükséges talajmunkák óriási költséget jelentenek a gazdálkodóknak.
Országos szinten évente több milliárd forint kár keletkezik miatta. Mivel egyes vegyi anyagok, amelyek korábban hatékonyak voltak, már nem használhatóak, vagy hatásukat vesztették, a védekezés egyre nehezebb és drágább.
Bár az akác gazdaságilag is jelentős (méhészet, tűzifa), az ökológiai szempontból agresszív terjeszkedése és a kiszorítási hatása komoly pénzügyi kiadásokat jelent a természetvédelem és az erdészet számára. A természetvédelmi területek regenerációja és az akác visszaszorításának költségei (irtás, őshonos fajok telepítése) rendkívül magasak. Az akác terjedése megváltoztatja a talaj nitrogén-egyensúlyát, amely hosszú távon negatív hatással van a gazdaságilag értékes, őshonos erdőgazdálkodásra. A japán keserűfű elsősorban nem a mezőgazdaságban, hanem az infrastruktúrában és a vízgazdálkodásban okoz súlyos károkat. A folyópartok, gátak és töltések károsítása miatti javítási és stabilizációs költségek rendkívül magasak. Városi környezetben az épületkárok és az irtás miatt merülnek fel jelentős összegek.
Állatok is beköltöztek már hazánkba, melyeknek nem kellett volna
Az állatvilágban is számos idegenhonos faj okoz kárt, esetükben is a bejutás forrása gyakran a szándékos betelepítés vagy a felelőtlen állattartás. A hazai vizekben az egyik legkomolyabb problémát az Észak-Amerikából származó törpeharcsa (Ameiurus nebulosus) jelenti, melyet még a 19. század végén telepítettek be. A kisebb állóvizekben tömegesen szaporodik, kiszorítja az őshonos halfajokat, és komoly táplálékkonkurenciát jelent. Hasonlóan agresszív a szintén amerikai eredetű, díszhalként behurcolt naphal (Lepomis gibbosus), mely apró ragadozóként az őshonos halak ikráit és ivadékait pusztítja. A hazai invazív halak listáján meg kell említeni az ázsiai eredetű ezüstkárászt (Carassius gibelio) és a kínai razbórát (Pseudorasbora parva). Az ezüstkárász tömeges elszaporodása a vízi ökoszisztémák teljes elszegényedéséhez vezethet, míg a razbóra a pontytelepítésekkel került Európába, és potenciális betegséghordozó.
A díszállat-kereskedelem áldozata a vörös fülű ékszerteknős (Trachemys scripta elegans). Sok felelőtlen gazda engedi szabadon, e területeken pedig agresszivitásával és nagyobb méretével szorítja ki a védett őshonos mocsári teknőst. Dél-Amerikából érkezett a szőrméje miatt tenyésztett, majd kivadult nutria (Myocastor coypus), mely üregépítő életmódjával aláássa a töltéseket és gátakat, ráadásul pusztítja a vízközeli növényzetet. A legújabb veszélyt a klímaváltozás és a globális kereskedelem révén behurcolt ízeltlábúak jelentik. Az ázsiai tigrisszúnyog (Aedes albopictus) petéi behurcolt áruk (akár gumiabroncsok) szállítmányaival jutottak be Európába. Ez a faj agresszívabb a hazai szúnyogoknál, és képes vírusos betegségeket (pl. Dengue-láz) terjeszteni.
Az állati invázió elleni küzdelem legfontosabb eszköze a megelőzés, azaz az idegenhonos állatok szabadon engedésének szigorú tilalma, és annak betartása. A már elterjedt fajok esetében célzott vadászat és intenzív halászat szükséges a populációk korlátozására és az őshonos fajok védelmére. Az invázió megfékezése hosszú távú elkötelezettséget, tudományos alapú beavatkozásokat és a közvélemény széleskörű tájékoztatását is igényli.
