A vanília eredetileg Mexikóban őshonos, az európaiak telepítették Madagaszkárra, ahol kitűnően érzi itt magát. Ugyanakkor ezt a trópusi növényt jellemzően azért nem termesztik máshol, mert a világ egyik legérzékenyebb orchideafaja, és nem terem csak úgy mindenfelé. A félárnyékot kedveli, de abból is csak a 60 százalékban félárnyékos helyeket. Zsíros, ásványokban gazdag talajra, illetve fülledt, 90 százalékos páratartalomra, valamint temérdek esőre van szüksége. Utóbbit 40-60 naponta szereti megkapni, méghozzá egyenletesen elosztva, miközben 20 és 25 Celsius fok között mozoghat csak a hőmérséklet. Csak ha minden kritérium stimmel, akkor virágzik ki, de azt is csak egyetlen napra, a virága ugyanis mindössze ennyi időre nyílik ki - írja az Index. Ilyenkor jön el az ideje a kézi beporzásnak, amivel nagyon kell sietni. A vaníliát egyébként félérett állapotban szüretelik, amikor a termés még zöldes, majd hőkezelik, szárítják, majd nyolc hónapig aromazáró dobozokban érlelik a 10-22 centi hosszú terméseket. Annyira tömény, hogy a különlegesen jó minőségű rudakon akár ki is üthetnek a tűhegyes vaníliakristályok.

Ugyanakkor akármilyen jó is a termés, képtelenség kielégíteni a világ vaníliafüggőségét. Az alig több mint kétezer tonna körüli globális termésmennyiség az emberiség fél fogára sem elegendő. Ráadásul ennek egytizedére azonnal lecsap a Coca-Cola, és a többi nagy élelmiszermulti is bespájzol belőle minden évben, így nekünk már csak a maradék jut. Mivel nem vagyunk hajlandóak lemondani semmihez sem fogható ízéről, be kell érnünk pótszerekkel, például a szintetikus vanilinnel, aminek íze ugyan vaníliaszerű, de azért nagyon lehet érezni a különbséget