A regeneratív gazdálkodás olyan ökológiai alapokon nyugvó komplex megközelítés, amelynek célja a talaj, a víz és a biológiai sokféleség állapotának helyreállítása, valamint a termelési rendszerek klímaadaptív kapacitásának növelése. A módszertan a természetes ökoszisztémák működését veszi mintául, és törekszik az antropogén beavatkozások ökológiai lábnyomának minimalizálására - írja a NAK.

A talaj a mezőgazdasági ökoszisztéma egyik legfontosabb hidrológiai pufferzónája, amelynek szerkezeti és biológiai állapota alapvetően meghatározza a vízháztartás dinamikáját. A talaj szervesanyag-tartalmának növelése kulcsszerepet játszik a vízmegtartó képesség fokozásában. A humuszfrakciók és a mikrobiális biomassza javítják a talajszerkezet aggregáltságát, amely növeli a makro- és mikropórusok arányát, ezáltal elősegíti a víz beszivárgását és tározását. A regeneratív talajművelési gyakorlatok, úgymint a forgatás nélküli művelés, a takarónövények alkalmazása, illetve az állandó talajborítás, jelentősen mérséklik a felszíni lefolyást és az eróziót, miközben javítják a talaj vízvezető és vízmegtartó tulajdonságait.

A regeneratív gazdálkodás vízgazdálkodási megközelítése a víz helyben tartására és körforgásának optimalizálására épül, szemben a hagyományos, levezetésorientált vízrendezési rendszerekkel. A vízvisszatartó elemek integrált tájgazdálkodási rendszerbe illesztve jelentősen hozzájárulnak a vízháztartás kiegyenlítéséhez, valamint a talajnedvesség stabilizálásához.

Lehetséges táji léptékű vízvisszatartási beavatkozások:

• Kontúrszántás és mikroteraszok kialakítása, amelyek csökkentik a lejtős területeken a víz kinetikus energiáját és növelik az infiltrációt;
• Agroerdészeti rendszerek és fasorok telepítése, amelyek gyökérzete stabilizálja a talajt, csökkenti a párolgási veszteséget és javítja a mikroklímát;
• Tározók, vizes élőhelyek és tájba illesztett víztestek létrehozása, amelyek a csapadékos időszakokban tározóként funkcionálnak, aszály idején pedig öntözési és ökológiai vízpótlást biztosítanak.

Alternatív gazdaság léptékű, helyi vízvisszatartási megoldások:

• Vízmegtartó-csatornák
• Vízvisszatartó sávokGradiens (szintvonallal párhuzamos) utak
• Esővízgyűjtő tartályok, kis tározók

A regeneratív gazdálkodás, mint komplex megközelítés, szoros kapcsolatban áll az integrált gazdálkodás és a holisztikus tervezés módszertanával, mivel mindhárom szemlélet a fenntartható, ökológiailag egészséges és hosszú távon ellenálló gazdálkodási rendszerek kialakítását célozza. Együtt alkalmazva ez a három megközelítés lehetővé teszi a mezőgazdasági rendszerek egységes, fenntartható és adaptív működtetését: a holisztikus tervezés adja a filozófiai és stratégiai keretet, az integrált gazdálkodás biztosítja a technikai és operatív koordinációt, míg a regeneratív gazdálkodás helyreállító és ökológiai javító gyakorlatokat valósít meg.

A tájgazdálkodás és vízgazdálkodás integrált megközelítését képviseli a keyline elmélet (magyarul gyakran kulcsvonal-elméletként is emlegetik), amelyet az 1950-es években P.A. Yeomans ausztrál agrármérnök fejlesztett ki. Célja a csapadékvíz maximális hasznosítása, a talaj termékenységének növelése és a táj ökológiai egyensúlyának helyreállítása. A keyline elmélet a domborzati viszonyok és a vízmozgás mintázatainak elemzésén alapul.

Lényege, hogy a csapadékvíz lefolyását és eloszlását a kulcsvonalak (keyline-ok) mentén történő talajműveléssel optimalizálja, ezáltal elősegítve a víz egyenletes beszivárgását és a talajnedvesség hosszabb távú megőrzését. A kulcspont (keypoint) környezetében megtervezett vízmegtartó rendszerek – például kis tározók – lehetővé teszik az erózió mérséklését, a talaj szerkezetének javítását és a mikrobiális aktivitás fokozását. A keyline elmélet így nem csupán vízgazdálkodási technika, amely a fenntartható és regeneratív gazdálkodási rendszerek kialakítását teszi lehetővé, szoros kapcsolatban a permakultúra és az ökológiai földhasználat elveivel.

A regeneratív mezőgazdasági rendszerek elősegítik a rendszerszintű reziliencia kialakulását is, amely a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás egyik legfontosabb tényezője. A biológiai sokféleség növelése hozzájárul a talajbiológiai stabilitáshoz és a hidrológiai rugalmassághoz. A növényi borítás fenntartása és a gyökérzóna aktivitásának fokozása révén a regeneratív gazdálkodás decentralizálja a víztárolást, csökkenti az evapotranszspirációs veszteségeket, és mérsékli a talaj hőingadozását. E folyamatok eredményeként a mezőgazdasági ökoszisztéma ellenállóbbá válik az extrém időjárási eseményekkel, különösen az aszályokkal szemben. Mindezek alapján a jövő agrárgazdasága számára a regeneratív mezőgazdasági megközelítés egy olyan lehetséges technológiai alternatíva, mely támogatja a helyes vízgazdálkodási stratégiákat.