Az üzenet félreérthetetlen: a globális felmelegedés a családok élelemhez jutását is fenyegeti, és csak egy átfogó klímavédelmi politika lehet erre a megoldás. Ez az üzenet azonban téves. Ha eltekintünk a szenzációhajhász túlzásoktól, akkor láthatjuk, hogy 

az élelmiszerek nemcsak bőségesebben állnak rendelkezésre, de azok inflációval kiigazított ára is a történelmi mélypont közelében van az 1900 óta eltelt időszakot tekintve.

Kezdjük a kávéval, amely állítólag az eltűnés szélére sodródott. Idén a globális kávétermelés várhatóan újabb rekordot dönt – amely több mint kétszerese az 50 évvel ezelőtti globális termelésének. A kihalás szélén álló növények nem szoktak rekordtermést hozni. És a közelmúltbeli áremelkedések ellenére a kávé reálára 1960 óta csökkenő tendenciát mutat. Inflációval kiigazítva a kávé ebben a században átlagosan feleannyiba került, mint az előző században.

Hogyan tévedhetnek ennyire olyan lapok, mint a New York Times? Úgy, hogy megbocsáthatatlan módon figyelmen kívül hagyják az inflációt – az 1970-es évek kávéárait, akkori dollárban kifejezve a mai dollárban kifejezett árakkal hasonlítják össze. Ezzel a számítási módszerrel minden termék ára mindig rekordmagasnak tűnik.

Még a Nature saját, kávépiacról szóló cikke is árnyalja a lap azon vészjósló címét, amely úgy szól, hogy „miként küzdenek a tudósok a kávé kihalása ellen”. Etiópia több mint 12 000 arabica növényt tart élő génbankokban a hőség- és szárazságtűrő fajták nemesítése céljából. „Úgy vélem, elegendő génállományunk van a klímaváltozás elleni küzdelemhez” – mondja a kezdeményezést vezető etióp növénygenetikus. A forróbb régiókban a gazdák már most is ellenállóbb kávéfajtákra állnak át, amelyeket a profi kóstolók sem tudnak megkülönböztetni a kiváló minőségű arabicától. Ez nem kihalás. Ez az, ami a mezőgazdaságot mindig is jellemezte: alkalmazkodás és fejlesztés.

Az állítólagos olívaolaj-válságról szőtt elképzelések is szertefoszlanak, ha komolyabban megvizsgáljuk a kérdést. Az ENSZ adatai szerint a globális olívaolaj-termelés 1961 óta megháromszorozódott, 1990 óta pedig megduplázódott. A tavalyi és az idei év – a kivételesen jó 2018-as terméssel együtt – minden idők legmagasabb olívaolaj-termelési szintjét hozta. Ugyanakkor az inflációval kiigazított árak 1990 óta nem emelkedtek, sőt enyhén csökkentek. Ismét oda jutunk, hogy 

a jobb mezőgazdasági gyakorlatok és a termesztési területek növelése felülmúlja az éghajlati hatásokat.

Az élelmiszerhiánnyal kapcsolatos riogatások ugyanazt a mintát követik: elővesznek egy elszigetelt időjárási eseményt, azt a globális felmelegedésnek tulajdonítják, figyelmen kívül hagyják az inflációval kiigazított számokat, és nem veszik figyelembe a hosszú távú adatokat. A gazdasági folyamatok, a kereskedelempolitika és az állami támogatások által okozott természetes, évről évre változó ingadozásokat apokaliptikus trendként tálalják. Amit ritkán említenek: az élelmiszerek terén a valós árnyomás nagy része a műtrágya- és szállítási költségekből származik – amelyeket ironikus módon éppen azok a klímapolitikai intézkedések erősítenek, amelyek megemelik a mezőgazdaság által felhasznált fosszilis energiaforrások árait.

Amit soha nem említenek: a klímaváltozásnak vannak olyan hatásai, amelyek előnyösek a növénytermesztésnek. A szén-dioxid a növények számára tápanyagforrás, ezért a termelők extra széndioxidot juttatnak az üvegházakba, hogy több paradicsomot termeljenek. A NASA műholdjai azt mutatják, hogy a bolygó négy évtizede zöldül, ami azt jelenti, hogy a világ legalább akkora területű új lombozattal gazdagodott, mint az Amazonas esőerdő területének kétszerese. 

Összességében a klímaváltozás káros hatással lesz a mezőgazdaságra. Ezt a hatást azonban felülmúlja a termelékenység növekedése.

A Nature folyóiratban megjelent, gyakran hivatkozott tanulmány megállapítja, hogy klímaváltozás nélkül a globális élelmiszer-kalóriatermelés 2010 és 2050 között 51%-kal növekedne. Szélsőséges, irreális mértékű felmelegedés esetén is 49%-kal emelkedne. Minden modellt és forgatókönyvet összehasonlítva az egy főre jutó kalóriamennyiség közötti különbség mindössze 0,1%-ot tesz ki.

Ez azért van, mert az emberiség egyre hatékonyabban termel élelmiszert.

• A gabonatermelés az elmúlt évszázadban több mint ötszörösére nőtt, miközben a reál élelmiszerárak több mint felére csökkentek.
• Az 1960-as évek zöld forradalma az éhínséggel fenyegetett országokat élelmiszer-exportőrré tette a magas hozamú növényfajták széles körű bevezetése, a műtrágyák kiterjedt használata és a fejlett öntözés révén.
• India, amelyet egykor élelmiszersegélyre szoruló országnak tartottak, 1961 és 2023 között megnégyszerezte rizstermelését, és ma a világ legnagyobb rizsexportőre.
• Az egy főre jutó napi elérhető kalória 1961-ben még 2 200 alatt volt, ma pedig már meghaladja a 2 900-at.
• Az alultápláltság globálisan az 1990-es évek elején még körülbelül a fejlődő világ minden negyedik emberét érintette, ma viszont kevesebb mint 10%-ra csökkent ez a ráta.

Most az a feladat, hogy befejezzük ezt a munkát. Az innovációt ki kell terjeszteni az olyan, eddig kevéssé kutatott növényfajokra is, mint a cirok, a manióka és a köles – amelyek a fejlődő világ kétmilliárd emberének alapélelmiszereit jelentik, de amelyeket a kereskedelmi célú nemesítők eddig nagyrészt figyelmen kívül hagytak. 

A biotechnológiába, a precíziós mezőgazdaságba és a szárazságtűrő növényfajtákba történő beruházás sokkal többet fog tenni a világ szegényeiért – és a bevásárlásaink összegének csökkentéséért – mint bármely emissziós célkitűzés.

Továbbra is egyre több embert tudunk jobban táplálni, ha arra koncentrálunk, ami valóban működik: az innovációra.