2026 áprilisában a tó vízszintje 90 centiméter körül stagnál, ami több mint 20 centiméterrel alacsonyabb a 2025 azonos időszakában mért értéknél. A különböző mérőpontok között ugyan kisebb eltérések mutatkoznak, de ezek nem változtatnak azon az összképen, hogy a vízállás tartósan alacsony. Ez a csökkenés nem egyetlen kedvezőtlen időjárási esemény következménye, hanem több egymást erősítő folyamat eredménye. A csapadékhiány, a melegebb időjárás és a fokozódó párolgás együttesen vezettek oda, hogy a tó utánpótlása elmarad a szükségestől - írja a NAK.

A 2025-ös év vízkormányzása is jól tükrözi ezt a helyzetet. A vízszint az év során végig a szabályozási tartomány alatt maradt, ezért klasszikus értelemben vett vízszintszabályozási célú leeresztésre nem került sor. Mindössze minimális vízlevezetés történt, amely a Sió medrének fenntartásához és vízfrissítéséhez volt szükséges, de ennek mennyisége a tó vízforgalma szempontjából elhanyagolható. A meghatározó tényezőt ugyanakkor a párolgás jelentette: számottevően több víz távozott a tóból párolgás útján, mint amennyi csapadékként beérkezett, ennek következtében a természetes vízkészlet egyenlege határozottan negatív irányba tolódott. Az, hogy az elmúlt években már több alkalommal előfordult hasonló helyzet, arra utal, hogy nem egyszeri anomáliáról, hanem tartós trendről van szó.

Ugyanakkor a változások nem kizárólag a vízszintben érhetők tetten, a Balaton vize az elmúlt évtizedekben folyamatosan melegszik, és ez a tendencia az utóbbi időben felgyorsult. Ezzel párhuzamosan növekszik az oldott ásványi anyagok koncentrációja is, amely mára meghaladja az 500 mg/l értéket, így a tó vízkémiai állapota már a klasszikus édesvízi határértékek felső tartományát közelíti. A magasabb hőmérséklet és az emelkedett ionkoncentráció elősegíti az algák elszaporodását és növeli az oxigénhiány kockázatát, miközben a megváltozott körülmények az invazív fajok terjedésének is kedveznek, veszélyeztetve az őshonos élővilágot.

Vasas Gábor, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet (BLKI) főigazgatója szerint a klímaváltozás hatása ugyan kétségtelenül kimutatható, a Balaton jelenlegi vízszintje azonban önmagában még nem indokol azonnali beavatkozást, a jelenlegi helyzetet tovább árnyalja, hogy az aszályos időszakokhoz képest a tó vízszintje nem tekinthető kritikusan alacsonynak (a működési minimum vízszint 70 cm). A vízpótlás kérdése mindemellett sokrétű probléma, hiszen a tó partvonalának adottságai és erőteljes beépítettsége nem teszik lehetővé a víz természetes vagy mesterséges betározását. A Balaton jövője szempontjából jelenleg a mesterséges vízszintemelésnél fontosabb a vízgyűjtőről érkező terhelések csökkentése, a természetes part menti területek megóvása és helyreállítása, valamint az ökoszisztéma sokféleségének megőrzése. Ezek együttesen járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a tó ellenállóbbá váljon a klímaváltozás hatásaival szemben. Mindezek a folyamatok nemcsak környezeti, hanem gazdasági szempontból is kiemelten fontosak, hiszen a Balaton turisztikai vonzereje szorosan összefügg a vízminőség állapotával és annak hosszú távú alakulásával.

Honti Márk és társai: A Balaton vízpótlása: Tenni, de mikor és mit? című tanulmánya szerint a jövőben azonban valószínűsíthető, hogy a vízpótlási igény fokozatosan növekedni fog. A klímaváltozási forgatókönyvek tovább erősítik ezeket az aggodalmakat. A Balaton vízháztartása a jövőben egyre gyakrabban kerülhet negatív tartományba. Egy mérsékeltebb felmelegedési pálya esetén a tó megőrizheti jelenlegi formáját, de gyakori alacsony vízállásokkal kell számolni. Kedvezőtlenebb esetben viszont a század második felére a vízmérleg olyan mértékben romolhat, hogy a tó működése alapvetően átalakul és jelenlegi kiterjedése csak jelentős vízpótlással biztosítható, a kizárólag leeresztésre épülő vízszintszabályozás hosszú távon nem fenntartható.

A vízpótlás kérdése ugyanakkor rendkívül összetett. Elméletileg több folyó – például a Rába, a Duna, a Mura vagy a Dráva – is szóba jöhet forrásként, de mindegyik megoldás jelentős kompromisszumokkal jár. A Rába esetében a vízkészlet megbízhatósága jelent problémát, különösen aszályos időszakokban. A Duna felől történő vízbevezetés műszakilag bonyolult, és vízminőségi kockázatokat is hordoz, ráadásul a tó keleti részébe történő bevezetés további nehézségeket okoz. A Dráva és a Mura vízkészlete stabilabb, de a vízpótlás költségesebb, és bizonyos esetekben magasabb vízminőségi kockázattal járhat. Mindezek mellett a belső vízpótlás, például karsztvíz kitermelésével, csak korlátozottan alkalmazható.

A vízpótlás időzítése sem közömbös. A vízminőségi és ökológiai kockázatok csökkentése érdekében elsősorban a vegetációs időszakon kívül célszerű vizet juttatni a tóba, jellemzően az őszi és téli hónapokban. Ez részben összhangban van a folyók vízjárásával is, hiszen például a Dráva tavaszi időszakban bővízűbb. Ugyanakkor a legtöbb ilyen megoldás érinti a Kis-Balaton rendszerét is, amelynek vízminősége és üzemeltetése további korlátokat jelent. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vízpótlás önmagában megoldást kínálhat. A vízgazdálkodásnak alkalmazkodnia kell az új körülményekhez, szükséges a Balaton klímarezilienciájának erősítése, továbbá az infrastruktúra és a vízhasználók felkészítését a változó, gyakran alacsony vízszintekre. A Balaton jövője szempontjából kulcskérdés, hogy a társadalom mennyire képes elfogadni a vízszint természetes ingadozásának növekedését.

Fontos hangsúlyozni, hogy a vízgyűjtő terület kezelése is meghatározó szerepet játszik. Az olyan beavatkozások, amelyek rövid távon növelik a lefolyást, hosszabb távon ronthatják a térség mikroklímáját és vízmegtartó képességét. Ezzel szemben a vízvisszatartás és a tájhasználat átalakítása kedvezőbb irányba befolyásolhatja a vízmérleget. A Balaton vízháztartásának javítása szempontjából a legnagyobb kihívást ezért nem egyetlen megoldás megtalálása jelentheti, hanem egy olyan rugalmas, több eszközt összehangoltan alkalmazó vízgazdálkodási stratégia kialakítása, amely képes alkalmazkodni a változó környezeti feltételekhez.