A csapadékgazdálkodás ezért nem egyszerűen a lehulló víz összegyűjtését jelenti. Már az is meghatározó, hogy a csapadékból mennyi jut a talajba, mennyi tárolódik a gyökérzónában, mennyi szivárog mélyebbre, illetve mennyi távozik gyors felszíni lefolyással. A talaj állapota, a növényborítottság, a domborzat és a területhasználat egyaránt befolyásolja a víz további útját. A szeptember eleji állapotok is rámutatnak ennek jelentőségére. A szeptember 4-i agrometeorológiai elemzés szerint az ország jelentős részén továbbra is számottevő a csapadékhiány, és sokfelé a talaj mélyebb rétegei is szárazak. Az előttünk álló csapadékosabb időszak ezért lehetőséget jelent a talaj vízkészletének pótlására - írja a NAK.

1 milliméter csapadék egy hektár területen 10 köbméter vizet jelent. Egy 20 milliméteres eső tehát 200 m³, míg 50 milliméter már 500 m³ vizet jelent hektáronként. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a teljes mennyiség a növények számára hasznosíthatóvá válik. A lehulló csapadék egy része fennakad a növényzeten, egy része beszivárog a talajba, más része a felszínen elfolyik, illetve párolgással és a növények párologtatásával visszakerül a légkörbe. A talajba jutó víz egy része a gyökérzónában tárolódik, míg más része mélyebbre szivárogva hozzájárulhat a felszín alatti vízkészletek utánpótlásához. A csapadék sorsát számos tényező együttesen határozza meg. Fontos a csapadék intenzitása és időtartama, a talaj típusa, szerkezete és aktuális nedvességtartalma, a felszín borítottsága, a tömörödött rétegek jelenléte, valamint a terület lejtése és növényzete.

Ha a csapadék intenzitása meghaladja a talaj aktuális vízbefogadó képességét, a víz nem tud megfelelő ütemben beszivárogni, ezért megindulhat a felszíni lefolyás. Ugyanez következhet be akkor is, ha a talaj már telített, vagy a víz mozgását tömörödött, rosszul vízáteresztő réteg akadályozza. A talajfelszín állapota ebben meghatározó. A fedetlen felszínt a nagy energiájú esőcseppek közvetlenül érik, ami ronthatja a talaj szerkezetét, elősegítheti a felszíni kéreg kialakulását, ezáltal csökkentheti a beszivárgást és fokozhatja a lefolyást. A növényzettel vagy növényi maradványokkal borított felszín ezzel szemben mérsékelheti az esőcseppek közvetlen hatását és lassíthatja a víz felszíni mozgását, így több idő maradhat a beszivárgásra.

A csapadékgazdálkodás egyik legfontosabb eleme maga a talaj. A megfelelő szerkezetű, jó állapotú talaj képes a lehulló csapadék egy részét befogadni és átmenetileg tárolni, majd a vizet fokozatosan a növényzet rendelkezésére bocsátani. A talaj vízgazdálkodását többek között a pórusrendszer, a szerkezet, a szervesanyag-tartalom, a gyökérzet és a biológiai aktivitás határozza meg. A stabilabb talajszerkezet és a kedvező pórusviszonyok elősegíthetik a beszivárgást, míg a tömörödés éppen ellenkező hatást válthat ki. Különösen fontos ez azért, mert a mezőgazdaságban a csapadék időbeli eloszlása legalább olyan meghatározó lehet, mint az éves mennyisége. A növénytermesztés szempontjából kevésbé hasznos az a víz, amely rövid idő alatt érkezik és gyorsan elhagyja a területet, mint az, amely beszivárog, és a talaj vízkészletét gyarapítva később is rendelkezésre állhat.

Az őszi–téli időszak ebből a szempontból különösen fontos. Az alacsonyabb hőmérséklet és a növényzet kisebb vízfelhasználása kedvezőbb feltételeket teremthet a talaj vízkészletének feltöltődéséhez. Ehhez azonban arra is szükség van, hogy a terület képes legyen befogadni az érkező vizet. A vízmérleg szempontjából fontos különbséget tenni a különböző vízmozgások között. A növények által felvett, majd elpárologtatott víz a növényi működés természetes része, míg a közvetlen talajfelszíni párolgás vagy a gyors felszíni lefolyás mezőgazdasági szempontból kisebb mértékben hasznosul.

A gyökérzóna alá szivárgó víz sem feltétlenül tekinthető elveszett víznek. Bár az adott növényállomány számára részben hozzáférhetetlenné válhat, megfelelő hidrogeológiai viszonyok között hozzájárulhat a felszín alatti vízkészletek utánpótlásához. Ezek a készletek hosszabb időléptékben fontos szerepet tölthetnek be a táj vízháztartásában. A csapadékgazdálkodást ezért nem kizárólag táblaszinten érdemes értelmezni. Ami egy adott ponton továbbhaladó víz, az a táj egy másik részén fontos vízkészletté válhat. A tudatos csapadékgazdálkodás nem azt jelenti, hogy minden lehulló vizet ugyanazon a helyen és mindenáron vissza kell tartani. Tartósan telített talajon a túlzott vízborítás károsíthatja a növényállományt, a nagy intenzitású csapadékból származó víztöbblet pedig eróziót, elöntést vagy más károkat is okozhat.

A cél ezért a víz útjának lassítása és tudatos szabályozása: ahol lehet, elősegíteni a beszivárgást és a talajban történő tárolást, a többletvizet pedig lehetőség szerint úgy továbbvezetni és visszatartani, hogy az később vagy a táj más részein hasznosulhasson. Ebben a szemléletben a mezőgazdasági terület nem elszigetelt tábla, hanem egy nagyobb vízrendszer része. A talaj, a növényzet, a táblaszegélyek, gyepes sávok, vápák, mélyebb fekvésű területek, csatornák, kisebb tározók és vizes élőhelyek egymáshoz kapcsolódva befolyásolják, hogy a lehulló csapadék milyen gyorsan hagyja el a területet, illetve mennyi ideig maradhat a tájban. A víz tárolása ráadásul többféle módon történhet: talajnedvességként a talajban, felszíni vízként tározókban és mélyedésekben, valamint megfelelő körülmények között felszín alatti vízkészletként. Ezek egymást kiegészítve segíthetnek áthidalni a csapadékos és vízhiányos időszakok közötti különbségeket.

A szélsőségesebb időjárási körülmények között egyre kevésbé elegendő kizárólag arra koncentrálni, hogyan biztosítható pótlólagos víz akkor, amikor már kialakult a vízhiány. Legalább ilyen fontos, hogy mennyire hatékonyan gazdálkodunk azzal a vízzel, amely természetes úton rendelkezésünkre áll. Az őszi és téli csapadék ezért nem csupán az aktuális talajnedvességi helyzet javítása szempontjából fontos. A talaj és a táj vízkészleteinek feltöltése egyben a következő vegetációs időszakra történő felkészülés része is. A jó csapadékgazdálkodás egymásra épülő lépésekből áll: segíteni a csapadék befogadását, növelni a beszivárgás lehetőségét, javítani a talaj víztároló képességét, lassítani a felszíni lefolyást, és ahol lehetséges, a többletvizet a tájban megtartani vagy későbbi hasznosításra tárolni.