A Bátor Tábor neve sokak számára ismerős lehet, ám a legtöbben valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy ez milyen kezdeményezést takar. Miféle táborról van itt szó?

A Bátor Tábor már több mint 22 éve, 2001-ben jött létre, és bár a nevében a tábor szó szerepel, ma már sokkal többet nyújt az érintetteknek. A kezdeményezést kilenc magánszemély alapította, akik külföldi példákat láttak arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet beteg gyerekeken úgy segíteni, hogy visszaépítjük az elvesztett önbizalmukat. Egy súlyos betegség ugyanis nem csak egészségükre hat, nem csupán a család egyensúlyát borítja fel, hanem a gyerekek lelkivilágát is.

Azt tapasztaljuk, hogy a kórházakban ugyan jó kezelést kapnak a gyerekek és meggyógyítják a testüket, viszont azáltal, hogy kiesnek a gyerekek az iskolából, elszakadnak a társaiktól, kimaradnak élményekből, valamint felborul az egyensúly a családban, sokszor elkezdenek szorongani, az önbizalmuk és énértékelésük gyengül.

Az alapítók ezért egy olyan módszertant dolgoztak ki, illetve hoztak Magyarországra, amely abban segít, hogy a gyerekek újra gyerekek lehessenek. Egy viszonylag egyszerű, de hatásos élményterápiáról van szó. Játékos kihívások elé állítjuk a gyerekeket, amelyeket, ha teljesítenek, akkor sikerélményben lesz részük, és egyre több ilyen kihívás révén egyre több sikerélménnyel gazdagodik a gyerek, és elkezd hinni magában. És ahogy ezeket a kihívásokat meg tudja oldani, el kezd hinni abban is, hogy a kezelése, a gyógyulása sikerülni fog.

Milyen kihívásokra kell itt gondolni?

A Bátor Táborban például van egy lovarda. Képzeljük el, hogy megérkeznek a gyerekek teljesen különböző környezetből. Van, aki vidéki, esetleg ült már lovon, van, aki városi környezetből jön, és még nem volt tapasztalata ezekkel az állatokkal, esetleg fél tőlük. Vegyük azt a gyereket a példának, aki fél a lovaktól. Neki kihívás, hogy közelítsünk a ló felé, és simogassuk meg az orrát. Nyilván támogatjuk ebben, elérjük azt a szintet, hogy meg meri simogatni, és látja, nem történik semmi. Ezután jöhet, hogy ráül, még nem megyünk sehova. És így tovább, sikerélménye van a megerősítés révén, és a végén becsukott szemmel lovagol a gyerek, aki úgy érkezett a táborba, hogy azelőtt a ló közelébe se mert menni. Mindez annak köszönhető, hogy mindig csak egy kicsit léptünk előre.

Ebben a folyamatban persze nagyon fontos, hogy a fizikai és a lelki biztonság mindig adott legyen, ezt támogatják azok a képzett önkéntesek, akik ott vannak velük.

Milyen betegségekkel érkeznek a gyerekek a programba? Milyen egészségi állapothoz kell tervezni a programokat és hogyan valósítható ez meg?

Elsősorban súlyos és krónikus betegségekről van szó, a legtöbben daganatos betegséggel küzdő gyermekek, de vannak, akik súlyos cukorbetegségben vagy vérzékenységben szenvednek. Tehát azok a gyerekek jönnek hozzánk, akik más táborban, más gyerekprogramban nehezen tudnának részt venni.

A táborban van egy saját orvosi épületünk, ami egyfajta kórházként működik. Sok olyan gyerek érkezik hozzánk, aki az előző héten még valamilyen kezelésben vett részt a kórházban, az állandó orvosi személyzetnek köszönhetően azonban lehetővé tesszük, hogy biztonságosan részt vehessen a programjainkon.

Az elmúlt több mint két évtized alatt milyen utat járt be a kezdeményezés? Milyen lehetőségeket tud nyújtani a résztvevő gyerekeknek ma a Bátor Tábor?

Induláskor még Budapesten, a Római Parton volt a helyszín, majd Hatvan mellett egy egykori úttörőtábort vettünk át. Ez akkor még igazi úttörőtábor volt, fabarakkokkal, ám az elmúlt két évtizedben gyakorlatilag teljesen felújítottuk, a gyerekek igényeire szabtuk, és ahogy ők nevezik, egy csodavilágot teremtettünk ott saját lovardával, kötélpályával, íjász pályával.

Lehet kézműveskedni, színjátszást gyakorolni, és van egy tavunk is. Ez sajnos az utóbbi időben nincs túl jó állapotban a klímaválság miatt, ugyanis a víz szintje mindig ahhoz igazodik, hogy éppen mennyit esik az eső. Így az elmúlt két évben nem tudtuk használni a tavat evezésre, illetve horgászatra sem.

A Bátor Tábor névből azt gondolhatnánk, hogy valóban beteg gyerekek táboroztatásáról van szó, de az alapítvány ma már jóval komplexebb tevékenységet lát el. Milyen egyéb programjaik vannak és hogyan kapcsolódnak ezek a megfogalmazott célokhoz?

Valóban sokat beszélünk a táborról, de nyolc éve már nem csak ilyen programjaink vannak. Felismertük azt, hogy az önbizalom lépésről lépésre történő újraépítése nem csak tábori környezetben működik. Ez azt jelenti, hogy kicsiben elvisszük a Bátor Tábort a kórházi ágyakhoz, azokhoz a gyerekekhez, akik nem tudnak eljönni táborozni. Nyilván ott nem lehet lovagolni, és sok egyéb program sem jöhet szóba a kórházi környezetben.

Ami viszont különleges erővel bír, hogy egy kezelt gyerek, aki a betegségének abban a szakaszában van, hogy mindent az orvosok vagy a nővérek szabnak meg neki, a programunk keretében azzal szembesül, hogy esetleg hetek óta először ő dönthet valamiben.

A gyógykezelése megszabja, hogy pontosan mit kell tenni ahhoz, hogy meggyógyuljon, ebbe gyakorlatilag nincs beleszólási joga, csak alkalmazkodik. Ebbe a helyzetbe érkeznek a tábor önkéntesei a GO! programunk keretében: vidáman, színesre felöltözve, és megkérdik, van-e kedve játszani. Ilyenkor az is teljesen jó válasz, hogy nincs, ebben az esetben ugyanis a gyerek esetleg hetek óta először mondhatott nemet valamire. Ha mégis játszana, akkor viszont kórházi környezetben is működő kihívások elé állítjuk, amelyeket megoldva szintén sikerélményben van része. A kórházi programunk nagyon szépen fejlődik.

Fontos kezdeményzésünk szintén a tábor falain kívül még Bátor Tábor Suliprogram. A gyógyult, vagy legalább már a gyógyulás útjára lépő gyerek úgy tér vissza a közösségébe, hogy adott esetben hónapokat vagy éveket töltött távol a társaitól. Gyakran meg is változik sok szempontból, nemcsak a viselkedésben, hanem akár fizikai értelemben is. Ilyenkor óhatatlanul felmerül, hogy mit fognak szólni az osztálytársak. A betegség ilyen szinten már tabu, az osztálytársakban pedig sokszor rengeteg kérdés van, amit nem mernek feltenni.

Csak egy példa: néha azt hiszik, hogy a betegsége ragályos.

Ezt az iskolai programunkat két éve indítottuk el, hogy ebben a fázisban is segítsünk visszailleszkedni a közösségbe, az iskolába. Ezt nem úgy tesszük, hogy rámutatunk Pistikére, nézzétek, sokáig nem volt, de ő is ugyanúgy gyerek, hanem az osztályközösségről beszélünk. Arról esik szó, hogy különbözőek vagyunk, de mindenkinek van valami jó tulajdonsága, és ha ezeket egymás mellé tesszük, akkor létrejön az a csapat, akik mi vagyunk. Tehát nem a beteg gyerekre helyezzük a fókuszt, hanem a közösségre. Azt tapasztaljuk, hogy nagyon jó hatása van, a pedagógusok is örömmel fogadják, mert gyakran ők is eszköztelenek ezekben a kérdésekben.

Ilyen esetekben mindig felmerül, hogy vannak olyan betegségek, amelyekből nem gyógyulnak fel a betegek. Tragédiákkal is találkoznak?

Sajnos erre is van példa. A statisztikák szerint a gyermekek esetében a daganatos betegségek 90 százalékban gyógyíthatóak, ami egyrészt egy magas szám, de a másik 10 százalék szintén tragikusan magas arány.

Az önkéntesek, illetve munkatársak arra koncentrálnak, hogy a gyereket lássák, ne a beteget, bármennyire is súlyos a betegsége. Nekik annyi információt adunk át az állapotát illetően, amennyi a gyerek segítéséhez szükséges. Tehát nem is feltétlenül tudják, hogy milyen betegségben szenved, nekik a gyereket kell látniuk.

Az elhunyt gyerekek családjait sem hagyjuk magukra. Számukra zárt, tematikus tábort szervezünk Lélekmadár tábor néven, és olyan családtagok érkeznek ide, akik elvesztették a gyereküket. Ez egy nagyon szép és nagyon fontos tábor, ahova – érthető módon – nehezen jönnek el a meghívott szülők és testvérek. Ha mégis rászánják magukat erre a bátor lépésre, akkor utólag nagyon hálásak. A gyászterápia sokat segít nekik abban, hogy feldolgozzák a veszteségüket. Ebben az a csodálatos, hogy ezek a családok sorsközösséget alkotnak, és sokszor a program után is tartják a kapcsolatot, olyan példa is volt, hogy együtt mentek nyaralni. Ők értik egymás helyzetét, egy nyelvet beszélnek.

Mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik meggyógyulnak, és végül kikerülnek a programból? Van valami utánkövetés az esetükben?

Olyan szinten működik az általunk alkalmazott terápia, hogy nem csupán a részvétel időszakában, hanem hónapok, sőt évek múltán is hatással van a gyerekre. Végeztünk nemrég egy kutatást, amelynek során a programjainkban egykor részt vevő, de mára 18 év fölötti fiatalokat kérdeztük. Azt láttuk, hogy még a pályaválasztásban vagy a munkahelyi környezetben tanúsított viselkedésében is megjelenik az a hatás, amit annak idején tapasztalt nálunk. Sok önkéntesünk is az egykori táborozók közül kerül ki.

Látva a tevékenységet, azt gondolhatjuk, hogy lelkileg rendkívül megterhelő munkát végeznek a Bátor Tábor munkatársai, amelybe legtöbbünk óhatatlanul is bevonódna olyan szinten, ami már esetleg a munka rovására is menne. Hogyan tudják biztosítani azt, hogy az érthetően nehéz helyzetben biztonságosan, hatékonyan és ráadásul vidáman dolgozzanak a gyerekekért?

Teljesen érthető módon nagyon sokan félnek ettől. A programjainkat javarészt önkéntesekkel valósítjuk meg, évente 700-800 fővel. Ők is félelmekkel érkeznek, ám ami nagyon szép, hogy egy idő után ők is csak a gyerekeket látják, nem a betegséget. Ez nem megy egyik pillanatról a másikra.

Ha az ember meglát egy nyolcéves kislányt, akinek amputálták a lábát és csak kerekesszékkel tud közlekedni, abban tényleg megszakad aszíve. Hamarosan azonban nem a kerekesszékes gyereket látjuk, hanem magát a kislányt, aki játszani szeretne, valamilyen élményben részt venni. Ez egy idő után átkapcsolódik az önkéntesekben.

Ezt persze egy intenzív felkészítés előzi meg az esetükben, valamint minden program előtt van felkészítési időszak, és mindegyik után tartunk feldolgozást, lezárást. Ez biztosítja azt, hogy valóban önkéntesek legyenek, és az a tapasztalatunk, hogy megerősödve jönnek ki a programokból. Segíteni akarnak, és ezt is teszik, de a végére ők is sokat kapnak a gyerekektől.

Milyen módon finanszírozzák ezt a tevékenységet?

Fontos megjegyezni a Bátor Táborról, hogy kizárólag magánszemélyek támogatásából és vállalati támogatásokból működünk. A működéshez szükséges költségeinket minden évben ezekből a forrásokból kell fedeznünk, lényeges ugyanis, hogy a programok a gyerekeknek és a családtagjaiknak ingyenesek. Ez igaz a tábori, a kórházi és az iskolai programokra is, és ezt fenn szeretnénk tartani. Ez a mostani inflációs környezetben nekünk is különleges kihívást jelent.

Mekkora költségvetéssel dolgozik a Bátor Tábor? Mennyibe kerül a programok fenntartása?

Nagyságrendileg 700 millió forintból működünk évente.

Magánadományokból mindezt nem lehet egyszerű összegyűjteni minden évben. A Bátor Tábor és az Agrárszektor konferenciát szervező Portfolio Csoport együttműködést kötött az alapítvány céljainak segítésére, a Bátor Tábor a rendezvény jótékonysági partnere lett. Milyen szerepet tölt be egy ilyen megállapodás az alapítvány életében?

Valóban nem egyszerű feladat az adománygyűjtés. Ráadásul alapelv, hogy függetlenek és átláthatóak vagyunk, ami azzal is jár, hogy nem fogadunk el állami támogatást, erre nem volt példa az elmúlt 22 évben. Azt szeretnénk, hogy nálunk a szakmaiság legyen a mérvadó.

Kezdetektől fogva így működünk, ezért is fontos számunkra egy olyan együttműködés, mint amelyet most a Portfolio Csoporttal kialakítottunk, és amelynek keretében megjelenünk az Agrárszektor konferencián.

Úgy látjuk, hogy Magyarországon az adományozási kultúra még nincs olyan szinten, mint például az angolszász kultúrában, de nagyon szépen fejlődik. Egyre többen vannak már, akik rájöttek arra, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy folyton csak pénzt keressenek, így igyekeznek visszaadni valamit a közösségnek, felvállalnak egy jó ügyet.

Erre jó lehetőség az Agrárszektor konferencia is, mivel nagyon sok vállalat, vállalkozás, magánszemély vesz részt az eseményen, többen lehetnek közülük olyanok, akik nyitottak arra, hogy támogassanak egy jó kezdeményezést. A már említett 700 milliós költségvetésen túl mindig vannak olyan célok, amikor valamit építeni kell, felújítani, vagy megmenteni.

A célunk a konferencián való részvétellel az, hogy a Bátor Tábor tavát rendbetegyük, és ezáltal folyamatosan alkalmas legyen olyan vízi programokra, mint az evezés vagy a horgászat.

Ez hatalmas élményeket jelent a gyerekeknek, akik életükben először ülhetnek csónakban vagy első alkalommal fognak pecabotot a kezükben, esetleg kifognak egy halat – amit természetesen utólag visszadobunk. Ilyen foglalkozásokra az elmúlt két évben már nem volt lehetőségünk a lecsökkent vízszint miatt. Készítettünk egy megvalósíthatósági tanulmányt, amelyből kiderül, hogy hozzávetőleg 30-40 millió forintból tudnánk megmenteni a tavat.

Azt tűztük ki célul, hogy a konferencián szeretnénk 5 millió forintot összegyűjteni ehhez.