A vezető médiumok rendszeresen számolnak be arról, hogy a globális felmelegedés a mindennapi alapélelmiszereinket fenyegeti. A Nature és a New York Times a kávétermesztést félti a brazíliai és vietnámi termeléskiesés miatt, míg a CNN és a Bloomberg az olívaolaj tartós válságáról és annak esetleges eltűnéséről ír a mediterrán aszályokra hivatkozva. Üzenetük szerint a családok élelmezését kizárólag drasztikus éghajlatpolitikai intézkedésekkel lehet megmenteni.

A szenzációhajhász szalagcímek mögött meghúzódó adatok azonban egészen más képet mutatnak, hiszen az élelmiszerek bőségesebben állnak rendelkezésre, mint valaha, az inflációval korrigált árak pedig történelmi mélypont közelében járnak az 1900-as évek óta.

A kihalás szélére sodródottként bemutatott kávé globális termelése idén újabb rekordot dönthet, és már most több mint a kétszerese az ötven évvel ezelőtti szintnek. Bár a névleges árak magasnak tűnhetnek, ez nagyrészt az infláció figyelmen kívül hagyásából adódik. Reálértéken mérve a kávé a huszonegyedik században átlagosan feleannyiba került, mint az előző század folyamán. Ráadásul a tudósok és a gazdák is folyamatosan alkalmazkodnak a változásokhoz. Etiópiában például több mint 12 ezer hőség- és szárazságtűrő arabica fajtát őriznek génbankokban, a forróbb régiók termelői pedig már most sikeresen állnak át olyan ellenállóbb cserjékre, amelyek ízükben megkülönböztethetetlenek a csúcsminőségtől.

Hasonló a helyzet az olívaolaj esetében is, amelynek globális termelése az ENSZ adatai alapján 1961 óta a háromszorosára nőtt. A 2018-as évet, valamint a tavalyi és az idei szezont is rekordtermés jellemezte, a reálárak pedig lényegében nem emelkedtek 1990 óta.

A hatékonyabb mezőgazdasági módszerek és a megnövelt termőterületek egyszerűen ellensúlyozzák az éghajlati tényezők negatív hatásait.

Az élelmiszerhiánnyal kapcsolatos riogatások általában kiragadnak egy-egy szélsőséges időjárási eseményt, a természetes piaci ingadozásokat pedig apokaliptikus trendként tálalják. Arról már kevesebb szó esik, hogy az élelmiszerárakra nehezedő nyomást sokszor épp a növekvő műtrágya- és szállítási költségek okozzák, amelyeket paradox módon a fosszilis energiahordozókat drágító klímapolitikai intézkedések is felfelé hajtanak. Emellett a növénytermesztés profitál is bizonyos folyamatokból, hiszen a légkörben lévő többlet-szén-dioxid kifejezetten táplálja a növényeket. A NASA műholdképei szintén azt igazolják, hogy a bolygó az elmúlt négy évtizedben folyamatosan zöldült.

Bár a klímaváltozás kétségkívül tartogat kihívásokat a mezőgazdaság számára, a termelékenység növekedése messze ellensúlyozza azokat. A Nature egyik tanulmánya rámutat, hogy 2050-re klímaváltozás nélkül 51 százalékkal, míg szélsőséges felmelegedés esetén is 49 százalékkal nőne a globális élelmiszer-kalóriatermelés. A modellek közötti különbség egy főre vetítve mindössze 0,1 százalék, ami azt igazolja, hogy az emberiség egyre hatékonyabban termel. A múlt századi zöld forradalom elterjesztette a magas hozamú növényfajtákat és a fejlett öntözéstechnológiát, aminek köszönhetően az egykor élelmiszersegélyre szoruló India mára a világ legnagyobb rizsexportőrévé vált.

Globálisan az alultáplált emberek aránya az 1990-es évekbeli 25 százalékról mára 10 százalék alá csökkent, miközben a naponta elérhető kalóriamennyiség meredeken emelkedett.

Björn Lomborg, a Koppenhágai Konszenzus Központ elnöke és a Stanford Egyetem Hoover Intézetének vendégkutatója szerint a feladat most ennek a munkának a befejezése. Ahelyett, hogy kizárólag a kibocsátáscsökkentési célkitűzésekre összpontosítanánk, a kutatásokat ki kell terjeszteni a fejlődő világ olyan alapvető élelmiszereire is, mint a cirok, a manióka és a köles. A biotechnológiába, a precíziós mezőgazdaságba és a szárazságtűrő növényekbe történő beruházás sokkal hatékonyabb eszköz a globális szegénység felszámolására és az árak mérséklésére, mint az elszigetelt időjárási eseményekre épülő klímapánik. A világ hátrahagyott kihívásaira és az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak elérésére az innováció jelenti a valódi megoldást.