A közelmúltban az Agrofuture 2026 konferenciánkon "Túlélésből versenyképesség" címmel tartott előadást. Mit kell érteni a cím alatt? Jelenleg a túlélés vagy a versenyképesség a reális cél a hazai mezőgazdaságban?

A túlélés egy nehéz, kockázatokkal terhelt helyzetet jelent, míg a versenyképesség azt mutatja, hogy ebből van kiút. Előadásomban a magyar mezőgazdaság helyzetét vizsgáltam adatok és tények alapján. A világban alapvetően két sikeres agrármodell létezik. Az egyik nagy volumenben, alacsony költséggel állít elő viszonylag kis hozzáadott értékű termékeket – ilyen például Brazília, Románia vagy akár Ukrajna. A másik tudásalapú, magas hozzáadott értékű, prémium termékekre épülő modell, amelynek Hollandia vagy Dánia a jó példája.

Hol helyezkedik el Magyarország ebben a rendszerben?

A kettő között. A stratégiai szakirodalom ezt "senki földjének" nevezi. Nem tudunk versenyezni az olcsó tömegtermeléssel, ugyanakkor a tudásalapú, magas hozzáadott értékű pályára sem álltunk rá kellő határozottsággal. Ennek oka, hogy évtizedek óta hiányzik az a hosszú távú stratégia, amely világosan kijelölné a magyar agrárium fejlődési irányát.

Milyen jelei vannak ennek a versenyképességi problémának?

Az elmúlt másfél évtizedben a mezőgazdasági inputköltségek Magyarországon nagyjából megduplázódtak, miközben Európa számos országában ennél jóval kisebb mértékben, hozzávetőleg 60 százalékkal emelkedtek.

Ez azt jelenti, hogy ugyanazt a búzát, kukoricát vagy napraforgót ma lényegesen drágábban állítjuk elő, miközben a felvásárlási árak nem követték ezt a növekedést. Ez tartós jövedelmezőségi válságot okoz.

Ma ilyen szempontból nehezebb körülmények között működnek a növénytermesztő gazdaságok, vagy a magyar mezőgazdaság általában. Ez egy olyan versenyképességi hátrány, amely jövedelmezőségi krízisbe hozta a magyar agráriumot. A másik pedig a környezeti oldalról, a természeti oldalról érkezik: Európában nagyjából 600 ezer négyzetkilométer az a terület, ami óriási, és az aszálynak ki van téve. A talajvízcsökkenés és az aszálykitettség növekedett az elmúlt időszakban. A gazdasági problémák mellett a klímaváltozás jelenti a másik nagy kihívást. Míg Európában a szárazföldi területek mintegy 14 százaléka számít súlyosan aszálykockázatosnak, Magyarországon ez az arány meghaladja a 60 százalékot. A jövedelmezőségi és a környezeti kitettség így egyszerre nehezedik a termelőkre.

Az Alföld különösen ki van téve a klímaváltozásnak, pedig ez volt egykor a legnagyobb és legpotensebb mezőgazdasági területünk. Most talán ez a terület van a legmostohább helyzetben?

Amit ma a termőföldeken látunk, az részben korábbi hibás döntések következménye.

A probléma nem csupán a csapadék mennyisége vagy eloszlása, hanem az is, hogy nem tekintjük a talajt elsődleges víztározónak. A megoldás nem kizárólag a felszíni vizekben keresendő, hanem a talaj vízbefogadó és vízmegtartó képességének javításában. Ehhez talajkímélő művelésre, szervesanyag-visszapótlásra és regeneratív technológiákra van szükség. Haladéktalanul véget kell vetni annak a berögzült és sok évtizeden keresztül működő gazdálkodási gyakorlatnak, hogy termelési rendszerekhez próbáljuk igazítani a termőhelyet, és nem fordítva: a helyi adottságokhoz a gazdálkodás és területhasználati módszereket.

A 2022-es történelmi aszály után sem történt szemléletváltás?

Nem kellő mértékben. Ezért fennáll a veszélye annak, hogy egy hasonlóan szélsőséges év ismét komoly károkat okozhat. Azt is látni kell, hogy az elmúlt években egyszerre jelentek meg olyan kihívások, mint a háború és a járvány nyomán kialakuló piaci átrendeződés, a klímaváltozás erősödése és a technológiai lemaradás. Bár Magyarországon is zajlik a precíziós és digitális technológiák terjedése, a vezető agrárországok gyorsabban fejlődnek, így a különbség nem csökken, hanem nő.

Hogyan lehetne ledolgozni ezt a lemaradást?

Amíg nincs egy olyan világos stratégia, ami meghatározza, hogy a mi adottságaink közepette hogyan visszük a mezőgazdaságot tudásalapú és nagy hozzáadott értékű, prémium termékeket, illetve a feldolgozottságot erősítő irányba, addig egy köztes állapotban fogunk maradni.

Ehhez adja meg a szakpolitika a katalizátor szerepet. Ennek hiánya összességében lemaradáshoz fog vezetni. Elkerülhetetlen, hogy legyen egy világos agrárstratégia. Ebben én három fő pillért látok. Az első az alkalmazkodás: a vízgazdálkodás, a talajvédelem, a technológiai fejlesztések és a piaci változások kezelése. A második a tudásalapú mezőgazdaság erősítése, a csúcstechnológiák széles körű alkalmazása. A harmadik pedig az értéknövelés: minél több feldolgozott terméket kellene előállítani és exportálni a nyersanyagok helyett.

Ebben a helyzetben mennyire jelent kihívást az ukrán gabona?

Alapanyag-termelésben nem tudunk versenyezni az ukrán mezőgazdasággal. A megoldás nem az, hogy ugyanazon a pályán próbálunk futni, hanem az, hogy a magyar termékeket magasabb feldolgozottsági szinten visszük piacra.

Emellett nélkülözhetetlen a termelői együttműködések erősítése is, hiszen a nemzetközi versenytársak sokkal nagyobb méretgazdaságossági előnnyel rendelkeznek. Ehhez nagyon hiányzik a magyar agráriumból egy olyan, politikai ciklusokon átívelő nemzeti agrárstratégia, amelyben a gazdálkodók, az egyetemek, a kutatóintézetek, a piaci szereplők és a döntéshozók közösen határozzák meg a fejlődés irányát. Az állam szerepe ebben elsősorban nem a végrehajtás, hanem a katalizálás és a kiszámítható környezet biztosítása.

A vetésszerkezet mennyiben járul hozzá a problémákhoz?

Magyarország vetésszerkezete Európa egyik legszűkebbje: öt növény foglalja el a termőterület 85–90 százalékát. Ez rendkívüli kitettséget jelent.

A 2022-es aszály megmutatta, hogy a szűk vetésszerkezet miatt Magyarország szenvedte el az egyik legnagyobb gazdasági veszteséget Európában. Nem hoztak áttörést a diverzifikációs törekvések sem. Egyrészt technológiai okokból, hiszen a változó klimatikus körülmények között víztakarékos technológiák nélkül nem lehet sikeresen új kultúrákat termeszteni. Másrészt piaci okokból: csak akkor lehet például mákot, lent vagy csicseriborsót nagyobb területen termelni, ha mögöttük feldolgozóipar és stabil értékesítési háttér áll. A diverzifikáció csak teljes termékpályák kiépítésével lehet sikeres.

Milyen szerepet vállalhat ebben a MATE?

Az egyetem feladata a tudás és az adatok összegyűjtése, rendszerezése és a stratégiai gondolkodás támogatása. Ennek érdekében hoztuk létre a Nemzeti Reziliencia Központot is. Az elmúlt időszakban több hosszútávú agrárstratégiai anyagot készítettünk, illetve vettünk részt azokban közreműködőként. A sikerhez azonban az szükséges, hogy az egyetemi és kutatói szféra, a gazdálkodók, a piaci szereplők határozott döntéshozói támogatással alakítsanak ki egy hosszú távú, nemzeti agrárstratégiát.