Az adaptív legeltetés és az agrárerdészet javítják a talaj egészségét, vízmegtartó képességét, a biológiai sokféleséget, miközben hozzájárulnak az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátásának csökkentéséhez. Bár az állattenyésztés a globális ÜHG-kibocsátás 12-14,5%-áért felelős, a kérődzőkkel történő legeltetés - megfelelő irányítás mellett - a talajban és a növényzetben történő szénmegkötés, az úgynevezett „fluxus-fixáció” révén részben ellensúlyozhatja ezeket a kibocsátásokat. Az állattenyésztésből származó kibocsátások csökkentése elengedhetetlen a párizsi megállapodás éghajlati céljainak eléréséhez. A legeltetési módszereket a helyi környezeti és társadalmi-gazdasági viszonyokhoz kell igazítani.

Miért jó a regeneratív legeltetés?

A regeneratív legeltetés javítja a talaj minőségét, a gyep és a növénytársulások ökológiai állapotát. Legeltetéssel az emberi fogyasztásra nem alkalmas biomasszát a humán táplálkozásban kiválóan felhasználható fehérjévé alakítják a kérődzők. Az alternatív fehérjeforrások előállításának jelenlegi technológiai és értékesítésének piaci korlátai miatt a kérődző állatok továbbra is kulcsfontosságú szerepet töltenek be az emberiség élelmezésében.

Csökkenti a környezet terhelését

A helyi ökológiai adottságokhoz illesztett legeltetés a stratégiai takarmánykiegészítéssel kombinálva támogathatja az éghajlatváltozás mérséklését és a tápanyagellátás biztonságát. Az intenzív rendszerek, mint például a hizlalótelepek, szintén szerepet játszanak a takarmányhasznosítás javításában és a trágyakezelés optimalizálásában, ezzel tovább csökkenthetik a kibocsátást.

Segítség a termékeny talajok megőrzésében

A világ ökorégiói jelentősen különböznek egymástól. A sivatagos és cserjés területek (19,8 millió km2) a hőség és az alacsony csapadékmennyiség miatt inkább a nomád legeltetésre alkalmasak, míg a mérsékelt övi füves területek (9 millió négyzetkilométer) a legeltetést és a növénytermesztést egyaránt képesek támogatni. A nem művelhető területek esetében azonban ökológiai stratégiákra van szükség ahhoz, hogy azok termelékenyek maradjanak. Különösen fontos ez azokban az országokban, amelyek nem képesek elérni az élelmiszer-önellátás szintjét. Ebben a legelőfű állapotához igazított legeltetés jelenti a fenntartható tartási rendszert.

Értékes fehérjék nyerhetők a legeltetéssel

Legeltetéssel a nem ehető biomassza, fűfélék és melléktermékek 20-60%-át tápanyagban gazdag, emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszerré alakítják át, így fehérjét termelnek, miközben gazdagítják a talajt és a biológiai sokféleséget. Alacsony minőségű takarmány felhasználásával napi 7-30 g emészthető fehérjét tudnak biztosítani egy állatra vetítve.

Milyen előnyei lehetnek az adaptív legeltetésnek?

A tanulmány a rotációs legeltetést hasonlítja össze a folyamatos, megszakítás nélküli legeltetéssel. Az adaptív vagy rotációs, illetve holisztikus legeltetés a legelő állapotához igazítja a legeltetés intenzitását, javítja a talaj termékenységét, a szénmegkötést és a vízmegtartást. Az agrárerdészet (fák és állatállomány integrálása) további előnyöket is kínál, mint például a jövedelem diverzifikációja, a mikroklíma szabályozása és a szén-dioxid-megkötés.

A szakszerű legeltetés komplex javító hatással bír

Észak-Írországból, Ausztráliából és más helyekről származó esettanulmányok azt mutatják, hogy a jól irányított legeltetés javítja a biológiai sokféleséget, az ellenállóképességet, a termelékenységet és az ökoszisztéma egészségét, bár az eredmények a helyi talaj-, éghajlati és földhasználati viszonyoktól függenek. Az éghajlati kihívásokkal küzdő területeken a legeltetést növénytermesztéssel, telepített legelőkkel vagy kiegészítő takarmányozással kombinálják. A szezonálisan istállózott állattartás – tartósított takarmánnyal vagy emberi fogyasztásra nem alkalmas melléktermékekkel történő kiegészítő takarmányozással – hozzájárul a fenntarthatósághoz. A keletkező szerves trágya felhasználása, a talajba történő visszajuttatása továbbá csökkenti a műtrágyaigényt, amit hosszú távú vizsgálatok is megerősítenek.

Csökkenthető a metánkibocsátás

A tejtermelő szarvasmarhatelepek hígtrágyatárolóiból történő metánmegkötés, és -visszanyerés révén megszüntethetők a kibocsátások és megújuló energia állítható elő. A takarmány adalékanyagok alkalmazásával és a stresszcsökkentéssel 12-40%-kal mérsékelhető a metánkibocsátás. A tápanyagok helyi szintű újrahasznosítása - különösen a hizlalótelepeken, törekedve az ott keletkező veszteségek minimalizálására - elősegíti és fokozza a fenntarthatóságot. Fentieken túlmenően az életciklus-elemzések iránymutatást nyújtanak a komplex állattenyésztési rendszerek fejlesztéséhez. A legeltetés növénytermesztéssel való ötvözése képes a szántóterületeket szénkibocsátóból szénnyelővé alakítani, azonban a szén túlzott hangsúlyozása a talajbolygatásból eredő veszteségek kockázatával járhat. Az intenzív hizlalótelepek javítják a hústermelés hatékonyságát és csökkentik a kibocsátásokat, ha a trágyát megfelelően kezelik.

Dinamikusan változik a talaj szervesszén-tartalma

A leromlott talajok jól reagálnak a helyreállításra, míg a magas szervesszén-tartalmú területeken korlátozott a további növekedés lehetősége. A növényfajok összetétele, a talajtípus és a legeltetés módja befolyásolja a szénmegkötési potenciált. Az agrárerdészet (silvopasture) ígéretes megoldást jelenthet a szénmegkötés, az állatok komfortérzete és a termelékenység szempontjából egyaránt. A talaj magas szervesanyag-tartalma javítja a talajszerkezetet, a vízmegtartást és a tápanyagkörforgást, de annak mértéke helyszínenként jelentősen eltérő lehet.

A helyi adottságokhoz illeszkedő állattartás fenntarthatóbb

A húsfeldolgozás hozzájárul a kiskereskedők nem saját tevékenységéhez kapcsolódó kibocsátásához, ami a megújuló energiaforrások alkalmazásának bevezetését és a hatékonyságnövelő intézkedések meghozatalát teszi szükségessé. A villamosenergia-hálózat dekarbonizációja további, akár 90%-os, kibocsátáscsökkentést tehet lehetővé. A társtermékek értéket teremtenek, ezért a kibocsátásszámításba is figyelembe kell venni őket. Az állatfajtákat és a tartástechnológiát a helyi éghajlathoz és az ott jellemzően előforduló állatbetegségekhez kell igazítani. Például a száraz afrikai térségekben az nguni szarvasmarhát, a mérsékelt övben a holstein-fríz fajtát, Brazília trópusi régióiban pedig a nelore-t tartják, így biztosítva a fenntartható termelékenységet.

Meg kell találni a legeltetéses és istállózó állattartás egyensúlyát

Az állattenyésztésben alkalmazott új technológiák - mint például a genomalapú szelekció, az ultrahangos vizsgálatok vagy a járványos betegségek leküzdését célzó mentesítési programok - javítják az állatok teljesítményét és a fenntarthatóságot azáltal, hogy optimalizálják a takarmányfelhasználást, valamint csökkentik a károsanyag-kibocsátást és a költségeket. Az állatjóléti intézkedések javíthatják a termelékenységet. A legeltetéses és az istállózó tartási rendszerek megfelelő egyensúlya teremti meg a fenntarthatóság alapját. Az alkalmazott állattartási rendszerek az előállított termékek minőségére és megfizethetőségére is hatnak. Az alacsonyabb jövedelmű fogyasztók gyakran a gabonán hizlalt állatok húsát részesítik előnyben, mivel az olcsóbb, mint az extenzív tartásmóddal előállított, netalán még minőségi tanúsítással is ellátott termék.

A legelőn tartott marhák húsa gazdagabb omega-3 zsírsavakban, konjugált linolsavban (CLA), E-vitaminban és antioxidánsokban, valamint alacsonyabb a zsírtartalma, ugyanakkor a gabonán hizlalt állatok húsában több lehet a koleszterinszint-csökkentő zsírsav.

Az állattartás lehet környezetbarát és fenntartható is

Összefoglalóan elmondható tehát, hogy az írországi, ausztráliai és amerikai esettanulmányok eredményei azt mutatják, hogy az állattenyésztés javíthatja a talaj egészségét és a termelékenységet, ha a gazdálkodási gyakorlatokat a helyi viszonyokra szabják, egyaránt figyelembe véve a talaj sérülékenységét, a szezonális takarmány-ellátottságot és a gyepterületek használatát. Az életciklus-elemzések és az adatok elengedhetetlenek az ilyen összetett rendszerek optimalizálásához. 10 milliárd ember fenntartható élelmezése megköveteli az állattenyésztés hatékonyságának javítását a teljes életciklus során, többek között az emberi fogyasztásra nem alkalmas biomassza és melléktermékek hasznosítása, valamint az éghajlati változékonysághoz való alkalmazkodás révén. Az olyan stratégiák, mint az erdőgazdálkodás és az agrárerdészet hozzá járulnak a szénmegkötéshez, a biodiverzitás növeléséhez és a talaj állapotának javításához. Ugyanakkor előfordulhat, hogy ezeket intenzív rendszerekkel kell kombinálni a kibocsátások csökkentése és a takarmányhasznosítás javítása érdekében. Végső soron a fenntartható állattenyésztés rugalmas, régióspecifikus és innovációvezérelt szakpolitikákat igényel, hogy a globális élelmiszerigényeket úgy elégítse ki, hogy közben minimalizálja a környezeti hatásokat.