Súlyos csonttörések, komolyabb végtagsérülések vagy rosszul gyógyuló törések után gyakran előfordul, hogy a hiányzó csontállományt különféle implantátumokkal vagy az érintett saját csontjából kivett anyaggal kell pótolni. Bár ezek az eljárások a rutinszerűen alkalmazott klinikai eljárások részét képezik, valójában egyik megoldás sem tekinthető abszolút tökéletesnek – magyarázta az Agrárszektornak Almássy Boglárka, az Óbudai Egyetem PhD-hallgatója, a HUN-REN Energiatudományi Kutatóközpont MFA Vékonyrétegfizika Laboratórium mérnöke.

Mint mondta, a fém implantátumok – például a titánból készült eszközök – rendkívül stabilak és jól terhelhetők, a sejtek azonban nehezen tapadnak meg rajtuk, ami lassítja a gyógyulási folyamatot. Az is gondot jelent, hogy ezek idővel cserére szorulhatnak, ami a többszörös kórházi kezelés szükségessége és a hosszú lábadozások miatt jelentős kockázatokat és anyagi terhet is jelent az érintetteknek. A saját csont átültetése sokszor kedvezőbb választás lehet, ilyenkor ugyanis kisebb az esélye a kóros immunreakcióknak vagy a kilökődésnek, ebből az anyagból azonban csak korlátozott mennyiség áll rendelkezésre.

Nagyjából fél évszázada kezdtek el gondolkozni azon, hogy kellene valami más, így akkoriban kezdték el kutatni a különféle biokerámiákat. Az elsődleges szempont azonban akkor még csak az volt, hogy olyan anyagot kellene létrehozni, amit a szervezet nem fog kilökni – ha beültetjük, nem okoz kárt vagy kóros immunreakciót. Az elmúlt 50 évben viszont hatalmas volt a fejlődés, így ma már az az elvárás, hogy valami olyat hozzunk létre, ami irányítja is a gyógyulási folyamatokat odabent

– mutatott rá a fiatal tehetség, majd hozzátette: a főként kalcium-karbonátból álló tojáshéjból ecetes tisztítás, speciális hőkezelés és további eljárások révén előállított hidroxiapatit a jövőben éppen erre lehet képes.

Az eddigi eredmények szerint ugyanis a csontszövet úgy kapcsolódhat hozzá, mintha saját, valódi csont lenne, sőt idővel hajszálerek is átszőhetik, ami nemcsak a tápanyagellátást segítheti, hanem jelentősen gyorsíthatja a műtét utáni regenerációt is.

A hidroxiapatitból készült implantátumok tulajdonképpen a felépüléshez nélkülözhetetlen sejtek autópályái lehetnek. A tojáshéjban ráadásul a takarmány összetételétől függően vannak különféle nyomelemek is, és számunkra nagyon fontos, hogy ezek ott legyenek. A csontnak ugyanis a gyógyuláshoz szüksége van magnéziumra, stronciumra, káliumra és nátriumra is. Ami azt illeti, szerintem ennél jobb megoldás nem nagyon létezhet, minthogyha megpróbáljuk egy az egyben lemásolni azt, amit egyébként a szervezet felépített

– emelte ki Almássy Boglárka, majd rámutatott: a háztartásokban hulladéknak számító tojáshéjat sokan talajjavító anyagként vagy épp csiga- és kártevőriasztóként hasznosítják a kertekben, mások pedig egyszerűen a komposztba keverik. De ha arra is alkalmas lehet, hogy valakinek kvázi új csontja legyen belőle, az egy jóval magasabb szintű hasznosítási lehetőséget jelent, ami maximálisan illeszkedik a körforgásos gazdaság alapelveihez is.

Ahhoz képest, hogy korábban elhunyt emberek és állatok kivett csontjaival próbálkozott az emberiség, ma már egészen fantasztikus lehetőségek állnak rendelkezésünkre. Hosszabb távon viszont mindenképpen érdemes lenne ötvözni a különféle anyagok pozitív tulajdonságait. A hidroxiapatit ugyanis ridegen törik, azaz nem jó a rugalmassága, a törésállósága. Ha viszont a jövőben valamilyen módon ötvözni tudnánk ezt az anyagot a jelenleg elterjedt fém implantátumokkal, az igazi áttörést jelenthetne a gyógyászatban

– mondta el a fiatal tehetség, aki Balázsi Katalin tudományos főmunkatárs és Balázsi Csaba tudományos tanácsadó vezetésével végzi kutatásait. Mint mondta, a következő feladatuk az, hogy standardizálják azt a folyamatot, melynek során a tojáshéjból tiszta hidroxiapatit keletkezik, majd az anyag tulajdonságait aszerint optimalizálják, hogy az megfeleljen egy fogászati implantátum vagy egy lábszárcsont eltérő mechanikai és biológiai igényeinek.

Az sem mindegy, hogy mekkorák a hidroxiapatit kristályok: ha túl picik, nanométeres nagyságrendűek, akkor a szemcsék bekerülhetnek a véráramba, ami egészségügyi kockázatot jelenthet. Előfordulhat olyan is, hogy a kapott anyagban a hidroxiapatit mellett másik kalcium-foszfát forma is van. Fel kell tehát térképeznünk azt, hogy milyen összefüggések vannak a héj tulajdonságai, a kezelés körülményei és a végeredményben kapott anyagok tulajdonságai között, és rá kell jönnünk, hogy hogyan tudjuk úgy beállítani a reakció körülményeit, hogy a felhasznált tojáshéjból éppen olyan anyagot kapjunk, amire a jövőbeli műtétekhez nagy mennyiségben lesz szükségünk.