A hivatalosan a "Végrehajtás COP-jaként" emlegetett esemény történelmi jelentőségű, hiszen először fordul elő, hogy két ország kompromisszumos megállapodás révén közösen irányítja a találkozót. A logisztikai házigazda Törökország, így az elnöki tisztséget a török környezetvédelmi miniszter tölti be, míg a tényleges politikai és diplomáciai tárgyalásokat Ausztrália vezeti.

Az ausztrál szerepvállalásnak köszönhetően kiemelt figyelmet kapnak a tengerszint-emelkedés által leginkább fenyegetett csendes-óceáni szigetállamok, így a klímaigazságosság és a sérülékeny országok védelme a döntéshozatal fókuszába kerülhet.

A konferenciát az egyre súlyosbodó időjárási szélsőségek árnyékában rendezik meg. Az ENSZ friss adatai szerint a jelenlegi intézkedések mellett a világ inkább a 2,8 fokos felmelegedés felé tart, így a kritikus 1,5 fokos határérték tartásához azonnali, radikális kibocsátáscsökkentésre van szükség, elsősorban a G20-országok részéről. Antalyában az államok bemutatják a 2035-ig szóló, frissített nemzeti klímavállalásaikat, amelyekből kiderül, maradt-e még reális esély a klímakatasztrófa elkerülésére.

A tárgyalások során a fosszilis energiahordozók kivezetése és az iparágak zöldítése mellett több új kihívás is napirendre kerül. Kiemelt téma lesz a mesterséges intelligencia és az adatközpontok ugrásszerűen megnövekedett energia- és vízigényének szabályozása, de hangsúlyt kap a körforgásos gazdaság, az élelmiszer-pazarlás visszaszorítása, valamint az óceánok és az ökoszisztémák védelme is.

Kína emellett a zöldtechnológiákat érintő védővámok kérdését is napirendre kívánja tűzni.

A COP31 legélesebb vitái a klímafinanszírozás körül várhatók. Kiderül ugyanis, hogy a fejlett gazdaságok tartják-e magukat a két évvel ezelőtti, 2024-es bakui csúcson elfogadott új pénzügyi keretrendszerhez. Ez előírja, hogy a fejlett államoknak 2035-ig évente 300 milliárd dollár támogatást kell nyújtaniuk a fejlődő országoknak, míg a globális cél – a magántőke bevonásával – évi 1300 milliárd dollár mozgósítása. A magánberuházások ösztönzését a "Baku–Belém Útiterv" keretében tesztelik élesben a mostani csúcson.

A fejlődő világ joggal várja el, hogy a forrásokhoz való hozzáférést nehezítő bürokratikus akadályokat lebontsák, és a támogatások ne újabb, eladósodást növelő piaci hitelek, hanem kedvezményes vagy vissza nem térítendő források formájában érkezzenek.

Törökország egy új kezdeményezéssel, a "Klíma Végrehajtási Híddal" próbálja szabványosított projekteken keresztül közvetlenül összekapcsolni a nemzeti klímaterveket a pénzügyi alapokkal.

Bár az évi 1300 milliárd dolláros cél hatalmasnak tűnik, az előzetes tanulmányok szerint a fejlődő országok valós finanszírozási igénye 2030-ig ennek a többszöröse, így elérheti az 5000–6900 milliárd dollárt is. Ez a finanszírozási rés borítékolhatóan komoly diplomáciai feszültséget okoz majd. A civil szervezetek ráadásul szigorú szabályokat követelnek, hogy a fejlett országok ne számolhassák el klímatámogatásként a hagyományos kereskedelmi hiteleket zöldre festve (greenwashing). Az antalyai csúcs sikere végső soron azon múlik, hogy sikerül-e összehangolni a nemzeti vállalásokat, és a gyakorlatban is működésbe hozni az új klímafinanszírozási rendszert.